Előttem egy ajtó, mögöttem hét

Névtelen mély, sötét, vad szemek,
gyilkosan szépülő kis világ,
beletekintek, szívem megremeg,
fáj, mint egy hervadó virág,

s mégis oly’ csodálatos az élet,
mikor e szemeket nézem,
de oly’ hirtelen, fájón ér véget
a pillanat. Végem…

Előttem egy ajtó, mögöttem hét,
s egy újabb kő a szívem helyén,
mely’ sok ezer darabra tört szét,
ülök egyedül a semmi közepén.

Zokogó szelek, vad percek alatt,
az élet egy bánatláda,
az öröm olyan gyorsan elszaladt,
szívem süllyedő bárka.

Szunnyadó emlékekre nézek,
s az elfeledett örömök
hozzám még vissza-visszatérnek,
mielőtt eltűnök.

Előttem egy ajtó, mögöttem hét,
zuhanok a mély felé, lassú a perc,
már nem értem a dolgok felét,
elfogy az akaratom, fogy a mersz.

Távolba tekintek, s a múltba,
ha nem tetszik, mit látok
indulok egy újabb hosszú útra,
megyek, nem várok

meg egy újabb fájó csalódást,
egy új kínzó napot,
nem viszek magammal mást,
képet Róla, dallamot.

Előttem egy ajtó, mögöttem hét,
áttörni nem tudom, értelme sincs,
szívem is rongyosodó rím szemét,
túloldalon nekem nem lehet kincs.