Elmúlás

Hűvös,őszi alkonyon,
Kitekint az ablakon,
Teste fáradt,szíve fáj,
Oda kint nagy a homály.
Gyertya fény a falakon,
Egy régi kép az asztalon,
Könnyes arca néz most rá,
Behunyt szemmel gondol rá.
De az óra körbe jár,
És az emléke is fáj,
Mert az szíve nem felejt,
S titkot soha el nem rejt.
Hogy ez őszinte érzés,
Az soha nem volt kérdés.
Elmondta két szép szeme,
S forrón ölelő két keze.
Szerelmük szépnek ígérkezett,
De az elmúlás megérkezett ,
Elragadta a fiút a lánytól,
S hagyta szenvedni a magánytól.
S a múlt nem hagyja nyugodni már
Így szívén s szobája ajtaján zár,
s ahogy a reggel megérkezik
a szobába fény érkezik.
S mert a lány szíve csak érte dobbant,
a csalódástól összeroppant,
Így a sebek nem gyógyulnak már,
és az együttlét álom marad csupán.
Oda kint eső csepereg,
míg a szív lassan megremeg.
A gyertyaláng nem ég többet már,
A fiú s a lány együtt vannak már.
(Írta :Andó Renáta)