Elmúlás

Fellángolás a tátongó szakadék szélén,
Parázsló, lüktető lángnyelvek mindenütt.
Majd zuhanás megtört álmok határ élén.
Ahogy az elmúlás lopta le arcunkról a derűt.

Okok nincsenek. Csak halovány sejtelem.
És szeretetmegvonás máról a holnapra.
Ezeknek még utolsó szikráit kergetem.
Hogy tépett szívem falát ezzel foltozva

Kínáljam fel eléd: hogy Ezek voltunk mi.
Építsünk magunknak egy új légvárat?
Vagy hagyjuk inkább csöndben elveszni,
Mi köztünk bizony mára megfáradt…

Emlékül kaptam hát névtelen hiányod.
Szép gesztus ez, ne félj, nem foglak feledni.
Mint ajánlott levél, pont úgy táplálod
A tudatot létembe: nagyon tudtalak szeretni.

Fájdalmat varrok éltem vásznába.
Végül egész teljessé kihímzem azt.
Ritka ezüstszálat fonok a sarkába.
Majd ebbe suttogom az álmaimat.

Helyetted, mert régen neked suttogtam.
Pótcselekvés hát árnyékom buzgó ölelése.
Lelkem nemlétedtől üressé lett nyomokban.
Álmodtam hát, ott készültem Feléd törekvésre.

De ezt is csak titokban, senki meg ne sejtse.
Mert a jövő ízű sugallatok elpártolnak tőlem.
Hang nélküli szavakkal a párnába lehelve
Képzetük él csupán, reményük már nincsen.