Élet4 - Szívharc

Megszoktam már, hogy semminek néznek,
Nem vagyok más, mint egy haldokló lélek;
Én és a hozzám hasonló egyének,
A társadalom kivetettjei,
és a világ peremére
száműzöttek, reménytelenek,
menekülni vágyók és vadak,
rohannak a végtelenbe,
el, hollószárnyon suhanó életekben;
S néha szembe jön
egy szürke kérdőjel,
Nyitvaálló talány?
Mesterséges lét,
sivár, műanyag világ;
S egy rózsaszín zár,
éjjeken át,
egy égető szempár,
-Üldöz,
és egy érzelem vízen át s tűzön,
Át az örök csaták mezején;
Csak ott essem el én,
fegyverek és hullák közt hörögve,
ha máshogy nem lehet,
-Akkor sehogysem;
hogy érezzem valamit már tettem,
az ˝álmomat˝ elértem,
s talán életet is éltem.

˝Bár nem sokat reméltem,
volt hogy tévedtem,
de néha bíztam,
és talán keveset is féltem.˝