Éj

Az éj sötét leple alatt ülök, s nézem a holdat,
mert az egyetlen, mi a mennyboltra ezer szikrát lophat.
Csak ülök, s érzem, ahogy hideg könny szökik szememből,
és úgy folyik az arcomon, mint vörös vér az erekből.

A hiányod, mi nyomja most lelkemet,
így hajtom esténként imára fejemet.
Imádkozom az Istenhez, a földön van a térdem:
Óvjad őt a nevemben, én Tőled csak ezt kérem!

Csillagok fénye vág ezernyi szikrát most a földre,
a hajnal sugara festi majd a távoli tájat zöldre,
de mikor reggel rémálmoktól lázasan ébredek:
nem vagy itt mellettem, - s csak attól félhetek,

hogy jól vagy-e édesem, ugye minden rendben,
ilyenkor egy furcsa érzés szökik szárba bennem;
érzem, ahogy megannyi pillangó vadul repked hasamban,
össze-vissza szállnak ott, szívecske alakban.