Egyedül ülök

Egyedül ülök a parkban a padunkon,
Búsulok magamban fájdalmas múltunkon.
Az őszi szellő vígasztal, lágyan símogat,
Valahol messze egy kismadár dalolgat.
Hittem, hogy valaha én is boldog leszek,
Az élet gyümölcséből párat én is veszek.
Könyörögtem, kérleltelek, tovább már nem bírtam,
Leültem itt magamban, aztán meg csak sírtam.

Egyedül ülök a parkban a padunkon,
Könnyek futnak végig szomorú arcomon.
Szívem is könnyezik, nem csak a szemem,
Vége van igen, tudom is és érzem.
Siratom magamat, sajnállak Téged,
Fájlalom, hogy ilyen hamar ért az egész véget.
S elvárják tőlem, hogy örüljek is neki.
Nem bírná ezt elviselni rajtam kívül senki.

Egyedül ülök a parkban a padunkon,
Már nem könnyek; fagyos mosoly van arcomon.
Jobb így nekem, s jobb lesz, mindnyájan ezt mondják.
Mi jó nekem? Ők azt honnan is tudhatnák?
Jó lenne még egyszer, csak egyszer veled lenni,
S az őszi napsugárral csendesen elmenni,
Elmenni innen messzire, örökre,
S vissza sem nézni a mögöttünk lévőkre.

Egyedül ülök a parkban a padunkon,
Most mennem kell, nincs időm, el kéne indulnom.
Indulok most már, végleg elmegyek,
Tőled pedig utoljára végső búcsút veszek.
Ha eszedbe jutok majd egyszer egy szép napon,
Menj el a parkba és ülj le a padunkon.
Gondolj vissza rám, emlékezz a múltra,
Mert én Téged nem feledlek soha...