Egy téli nap vége

Éjszaka van,
A hó puhán hullik,
Beborítja a tájat, a sebeket,
Fehérre festi ezt a rút világot,
Mintha ártatlanság és szeretet
Volna, de csak egyszerű jég az egész.
Nem kell más, csak egy napsugár,
És újra előbújik
A véres-lucskos fekete föld...

De most még minden
Egyenletes és szikrázóan fehér,
Az üres utcán járva
Épp megköszönné az ember
A csalást, de elcsúszik
És kitörik a lába...

A kóbor kutyák
Némán fáznak az úton.
Jártányi erejük sincs.
Hiába mondom:
Gyere, egyél meg, kérlek...
Csak reszketnek, foguk
Összecsattan: a hideg
Majd megesz, átkozott!
A nap tán örökre leáldozott...

Itt-ott motor bőg...
Szánkónyomok szabdalják
Megannyi kockára a tájat
Ez a legtöbb, amit az ember várhat...
No meg a retardált...
Már két sarok óta követ,
Nem ismer még,
Nem tudja, hogy lány helyett
Egy vadállat nyomában lohol...
Be kéne mutatkoznom valahol...

A gyárak némán köpik
A füstöt a szemetet,
A kénes bűz már
Csípi a szememet,
De mindegy.
Hisz egyetlen emberi lény
Több kárt okoz, több szennyet okád
Mint ezek a gépcsaládok
Egy egész életen át...

Figyelek rád!
Minden érzékem,
Minden idegszálam feléd feszül.
Szeretlek.
De úgy rendeltetett, hogy ne értsd,
Hiába kiáltom feléd.
Füleden kátrány,
Szemedben jégvirág ül.