Egy kamasz fellángolása

Mosolyog egy arc a tömegből,
Nem láttam sose, mégis ismerős.
Szemei gyönyörűek, és tágak,
Helyet adnak az egész világnak.
Tekintete vidám, mintha az is nevetne,
Mintha minden létező rosszat megvetne.

A szája sarkában is csíntalan a mosoly,
Ámde valami benne mégis nagyon komoly.
Maga, a személyisége jókedvre fakaszt,
De van benne valami, ami egészen más marad.
Arca kedvesen piroslik,
Mintha elszégyellné magát valamin.

Tizenhat lehet, esetleg párral több,
Amikor én láttam, egy csapattal jött.
Csak gúnyos kacajokra emlékszem,
Melyek egy poénnak szóltak nagy részben.
Mégis, valami benne fogott meg.
Bár ez csak afféle érzet.

A látszat legtöbbször csal.
A vidám arc sokszor szomorúságot sugall.
Vagy a gyermeteg pillantások felnőttségre utalnak,
S már-már kővé dermedt szívem nem érdemel jutalmat.
A testiség, a vonzalom előtérbe kerül,
Bár nem hagyom! De ez az érzés mégsem menekül.

Nem kívánom annyira, nem halok bele még,
Csak irtózatos vággyal telik meg a lég.
Testem összerezdül, lábam megremeg.
Majd egy pillanat múlva nem is érdekel. Ki érti ezt?!
Csak egy magamfajta kamasz rezdülései ezek.
Véletlen fellángolások... Lényegtelenek.