Egy délután a jégpályán

Sétáltam a ligetben
korcsolyámmal a kezemben
Dermesztő téli nap volt.
A hideg csontomig hatolt,
így megszaporáztam lépteimet
a műjégpályáig, kihalt volt,
senki nem korcsolyázott,
a mínusz fok mindenkit
otthon maradásra bíztatott.
A pálya mégis hívogató
fényeivel engem csalogatott.
Engedtem hát, és
felvettem a korcsolyám.
Mikor kicsusszantam a jégre
azonnal megszólalt a zene.
Körbenéztem, de nem láttam
senkit a közelben.
Sejtésem sem volt,
ki indította be a lejátszót.
De nem bántam, tetszett
a lágyan szálló,
megnyugtató dallam.
Elkezdtem a köröket,
bemelegítettem lábaimban
az átfagyott ízületeket.
Aztán csináltam pár
szép, kecses piruettet.
Úgy éreztem magam, mint
egy igazi jégtáncos.
Hirtelen taps hallatszott.
Rémületemben majdnem elestem,
mert azt hittem rajtam kívül
nincs itt senki sem.
Hátranéztem, Te
ott áltál mögöttem,
és áhítattal a szemedben
néztél engem.

Nem tudtam, hogy mikor jöhettél,
hisz nem vettelek észre.
De örültem nagyon neked.
Talán végig itt voltál
és a zenét is Te indítottad el
mikor a jégre léptem?
Lehetséges, igen.
Bár ez mellékes
azt hiszem,
mert a lényeg, hogy
itt voltál velem.
Vállamat finoman megszorítva,
megszakítottad töprengésem.
Kicsit összerezzentem,
mire kedvesen rám mosolyogtál.
Kezedet felém nyújtva,
szavak nélkül kérdezted:
csatlakozhatnál-e?
Nevetve feleltem: Persze!
Így együtt folytattuk.
Szebb és könnyebb volt,
emelések, ugrások
minden, ami csak kellett.
Egy idő után jólesően kimelegedtem,
már nem is érzékeltem a nem rég még
bénítóan ható hideget.
Bravúrjainkkal megolvasztottuk
magunk alatt a jeget.
Nevetésünk messze
szállt a csendben.
Csodaszép volt ez a délután
Veled a jégpályán.