Egy álom...

Egész életemben sok ideig álmodtam.
Sok jót s rósszat s rosszabat álmodtam.
Mindig is féltem kitárni kitárni szivem,
Nem akartam megmutatni lelkem.
Mindig bezártam én kis világom,
Ne hogy bárki bántson.

Félőszivem félve követtem,
S ápoltam rajta mély sebem.
Az évszakok elteltek,
és a szivem megremegett.

Talán 1 napon elfogadom,
Talán azon a napon elfogadom,
Annak a napnak a fájdalmát,
Mikor szereztem e fájó sebet.

Bizom benne hogy ez a szomorúság,
Mely marcangol melkasomon belül.
Egy napon kedvességé vál,
Nem tudom de érzem itt belül.

Egy szellő fúj ott ahol találkoztam veled,
Soha nem felejtem el azt a remegő tekinteted.
Mikor szerelmet vallottam neked!
Köszönöm azt az érzést neked.

Soha nem felejtem el hogy elbüvöltél,
S köszönöm hogy velem éltél.
Egy nap talán vissza térnek,
azok az évszakok s érzések.

Akkor azt gondoltam, másnap
Is mosolyogni fogok de az nap,
Véget ért az álom s vele a mosolyom.
Azota szál lelkem mint magányos solyom.

Keresem azt kit szeret a szivem,
De nem találom őt soha többé.
Egyszer tán megpihen kicsi szivem,
S tán ismét megtalálom a békeség,
Megy nyugtató csendjét.

Sirni jó, sirni igen is szabad!
Mert mig mindenki csak megy tovább,
S vissza tartja könnyeit, és csak megy tovább.
Mig megnem áll soha nem lehet szabad!

Sirni jó, mert melegséggel,
tölti el a szenvedő szivet,
S feltölti kedvességgel.

A melegségben a szomorúság,
Egynap kedvességé válik és az
Szeretetté érik...