D.T.

Fényt hazudik magának a folyékony éjben,
Kiégett arcában véreres szemekkel,
Élete szétszórt kincseit keresi
Roggyanó lábakkal s remegő kezekkel.

Szivárványra töri a lámpafényt az eső,
Pattanásig feszül benne egy ideg,
A nedves éji szél simogatja,
A levegő forró s mégis hideg.

Sorsa törött tükrében nézi,
De nem látja tisztán magát,
Az évek kíméletlen meggyötörték
Felőrölték testét, lelkét, agyát.

Feléd nyúl a kéz, ridegen markol,
De a bűz elöl a szeretet elhajol.
A méreg vérként járja át a testét,
Megmérgezve újra egy estét.

Miért teszi ? Ez miért kell ?
Hiába kérded, erre nem felel !
Megtört mozdulat, kapaszkodót keres,
Nem várja más, csak a rég kihűlt leves.

Nyújtanád neki a kezed,
Még segítenél ha lehet,
Ne engedd, hogy meghaljon,
Hogy a méreg mindent felfaljon !

Írtsd ki, pusztítsd el a vágyat,
Mi embert ölt, de hányat !
Lobbantsd az undort lángra,
Gondolj a holnapra is, ne csak a mára !