Dobj el!

Vágj el köztünk minden köteléket
Hagyj el megint, ahogyan akkor
És várd, hogy majd lábaid elé hullva
Nyomorgom majd sírva, jajongva
S újra kérlek, légy megint az enyém
Mert nélküled az életem mit sem ér.
Dobj a köd-homályba mindent kettőnkből
S mikor, ha ez egyszer téged felőröl
Minden pillanatunkat dobd majd a tűzre
S tűnjön el a visszaút reménye is örökre

Dobj a sárba, ahogy akkor tetted
S majd talán egy nap elfelejted
Hogy két karodban én voltam az
ki őszbehajló-belőled varázsolt tavaszt.
Felejtsd hát el az összes köszönömöt
Melyeket csak a képzelet gügyögött
elhaló hangon édesen, rekedten
ajkaidon ülő millió cserepeken.
Hagyj el most, ameddig én küldelek
S nem dobom utánad ártatlan szívemet.