Dithez...

E versbe foglalom, mi az mit érzek.
Papirra vetem, mert elmondani félek.
Leirom most, mi lelkemet nyomja.
Mi az én szivemnek, a legnagyobb gondja.

Tudom, hogy fájni fog, amit leirok.
Tudom, és lelkemben keservesen sirok.
Vérzik a szivem, könnyezik két szemem.
Könnyezik az ég is, mert nem lehet itt velem.

Hiányzik nagyon, de mit tegyek ellene?
Ismét egy érzés, mi sohasem kellene.
Álmodozom róla, nekem csak ez marad.
Szörnyü azt érezni, hogy a szivem megszakad.

Újabb álmot kergetek, mi lehetne valóság.
S megszünhetne végre, ez a néma rabság.
Ha bármit kivánhatnék, csak egyet szeretnék.
Az ő szerelmét kérném, s tovább nem szenvednék.

Neki köszönhetném, ha boldog volna életem.
Ő az kitől szép lehetne nappalom, s az éjjelem.
Nem tudhatom még, hogy mit hoz a holnap.
Remélem csak szépet, s elüzi a rosszat.

Szeretném ha tudná, szivem érte lángol.
Nem akarok szabadulni, e csodálatos vágytól.
Oly jó lenne látni, gyönyörü szép arcát.
Megfogni a két kezét, s hallgatni a hangját.

Szeretném őt mindig, magamhoz ölelni.
Bársonyos arcára, csókokat lehelni.
Elmondani neki, hogy mindig őt kerestem.
Fülébe suttogni halkan, hogy szeretem.

Ha kert lehetnék, ő lenne a rózsám.
Költőként szeretem, hogy ő lett az én múzsám.
A sötét égbolton, szikrázó csillagom.
Mely elvezetne engem, úttalan utakon.

Nem tudom, hogy meddig élek.
De egyfolytában, csak remélek.
Örökké mindig, ő lesz az én álmom.
S ha nem lehet az enyém, hát szivembe zárom.

Kinek mondjam el, hogy mit érzek iránta?
Ki értené azt, ha meghalnék utánna?
Ha elveszteném azt hiszem, nem lenne már hitem.
Csendes magányában, meghalna a szivem.