Néma vagyok,
csak a sértettség beszél belőlem.
Mint a rajtakapott gyerek,
összeszorított ajkakkal hallgatok.
Talán örökre!
...Hacsak térden állva nem kéred szavam,
s esküdet nem adod,
néma maradok!
...Kérdezhetnéd, mi nyomja a lelkem,
de erre is képtelen vagy azt hiszem!
...Csak egy kérdést tegyél fel, kérlek!
"Már megint mi bánt Téged?"
Csak ezt az egyet!
Hogy kimondhassam végre:
SEMMI SEM!
*
zajban élünk
s fagyos a csend
behúzott függönyök mögött
hidegszürke fény vakít
a sötétben, mint egymás árnyképei
ülnek
kong a közöny
üvölt a reklám
hírműsorba némítva a világ
életüket, mint kívülállók bámulják némán
*
Hazatértünk.
Egész úton hallgatva a csendet.
Egymáshoz szólva némán.
Szavak nélkül mondva ki mindent.
Csak a csend mesélt...
azt, hogy én és te
így leszünk most egyek.
Névtelenre kopott fejfák alatt,
örökzöld borostyántakaróban,
rég kialudt mécsvilág
emléke dereng.
*
Monoton utcazaj,
süvölgő gyereksereg után
forróillatú fürdőbe fekszem.
A víz zubogását még kibírom azt hiszem.
Nem elég a magányos csend,
sötétet követel szemem.
De hogy kapcsoljam ki zakatoló eszem?
Forróillatú vízbe merülök le,
sötét habok alá...
megmerül fülem, csukott szemem és szám.
A gyógyító zajtalanságot mégsem lelem:
folyékony hanggal van tele a fürdővizem!