Csendes éj

Fényárban úszott a havas messzeség
Büszke fenyők hörgését nyomta el a szél
Fagyott testén pihent az örök szenvedés
Életben maradni: csak ennyi volt a cél.

Puha kar helyett néma csend ölelte
Fájdalmas kényszer űzte minden hajnalon
Hogy szeresse anyját, aki fölnevelte
Hisz nem sokáig lesz már erre alkalom.

De makacs volt, szíve kemény mint a jég
Keserű büszkeség folyt az ereiben
Szánakozva figyelte hű társa: az ég
Hogy könnycseppek gyűltek fáradt szemeiben.

S egyszerre forró vágyakozást érzett
Látni akarta, kit el akart feledni
Szeretett volna az otthon melegében
Teljes szívéből boldogan nevetni.

Futott, sebesen szárnyalt az utakon
Míg meg nem látta az ismerős házat
Szívében egy hang bölcsen azt súgta;
Soha ne a múltnak élj, hanem a mának.

Belépett, ismerős illat lengte körül
Az ünnepi asztal megterítve várta
A kicsiny szobában ott pihent az asszony
Meglátta s elkezdett remegni a lába.

Gyengéden lépett a régi ágy felé
Tekintetét, halvány mosolyát akarta
De elkésett, imádott anyja szemeit
Az álom helyett a halál takarta.