Csak ketten

Hosszú álmatlan éjszakák
Neked szükséged van valakire (vagyis Rám),
Aki szorosan kötődik hozzád.
Holnap új nap virrad ránk,
És szíved újra kitárod tán,
Néha szerelmem méltatlanságba fordul át,
Néha meg hosszú, és esztelen.
Így kell elfogadnod engem.
Küzdenem kell mindezért,
Pedig sok szemrehányást tettél ezért,
De még így is van köztünk sok kései óra,
Melyet szívem egyre jobban kíván, újra és újra.
Játékot űz velem az élet,
És e sok seb, melyet az élet ejtett rajtam sietve,
Engem a halálba kerget!
Engedély, mit az élet szab közöttünk,
Egy napon eltünik.
És szerelmem, Te rád száll édesem.

Csak egyedül, és nincs megállás!
De egyszer...kell az a "megállás".
Mert az életnek vannak árny oldalai is,
És néha futni kell a halál elöl is...!
Te majd vársz engem az egyik kapunál,
És azt kiálltod nekem, mint a valódi nagy szerelmem, hogy: Igen!

Megszerezlek e valaha...nem tudom...
Pedig nagyon akarlak...
Mikor meg kell állni, félek!
De utána tovább lépek.
Néha...nem tudom mit mutat a látszat,
Talán, már nem is az vagy, mint akinek látlak?!
Csókom az egész jövőd,
Ez megállítja az időt.
Ezután, az élet törli arcomról a mosolyt,
És mindaz mi fájt, elkezdődik újból!
De küzdeni fogok azért, hogy ez ne történjen meg.
De Te csak mész és mész, még végül el nem tűnsz életemből örökre...!

Az élet a Világban, az élet mindenütt kegyetlen!
Ejtett rajtam sok sebet,
Amik még nem gyógyultak meg,
Legalább Te gyógyítsd be nekem!

Meddig bírod még?!
Meddig tartasz ki mellettem?!
Elöbb a Te szíved hasad, vagy az enyém?!
Karjaid közt bánatomat elfelejtem,
És várom az igaz szót.

Fejemben bomba van, mely ketyeg egyre jobban.
Mintha csak az idő akarna robbani...
De miért?!
Ez nem megy fejembe...
Az idő is csak játszik velem,
Szerelemben meggyúlt szívem,
Egyre jobban hevít...!
Vágyaim, mik bennem égnek,
Arra várnak, hogy kitörhessenek!
Szerteszakít ez a kín,
És ha nem segítesz, örökre elveszítesz...!