Cahigyan Manuel

Nem tudom mi tévő legyek,
Azt sem tudom, merre megyek.
Könnyem megállíthatatlanul hull,
S a lelkem nem javul.
Éget és mar a fájdalom,
Hogy kinek higgyek, már nem tudom.
Elvesztettelek Téged,
Pedig szeretlek, még mindig nem érted.
Majdnem elsodort magával a káosz,
Próbáltam segíteni, de én lettem a rossz.
Halálba sodortalak, vallják a "barátok",
Biztosan okkal, lehet, nem tudom: mind engem okol.
Eltaszítanak maguktól, s bántanak,
S a tőrrel reám támadnak.
Megőrjít a kín, a megválaszolatlan kérdések,
Hogy szerettél-e még mindig kérdezem.
Tudom, hogy szerettél, s ez őrjített meg,
A kérdést gyorsan elfelejtem.
A szívem és eszem ismer Téged,
És melletted van, hiába van véged.
Csak az hal meg, kit elfelejtenek, s nem szeretnek,
De Te is tudod, ez így nem mehet.
Te ott, én pedig itt vagyok,
Nélküled én élve meghalok.
Mi leszünk még együtt, valahol, máshol,
De remélem ez nincs is olyan távol.
Az élet ajándék, vallják a boldogok,
De ha Te nem élsz, mosolyogni nem tudok.
Éltetlek hát magamban,
Itt vagy inden gondolatomban.
Szívből hiszem, hogy vágysz és vársz rám,
És a Halál világában leszünk még egy pár.