Ballada a kedves tündérről...

Egyik éjjel tündért láttam,

Holdfénynél ült a parton.

El fog tűnni – gondoltam, s vártam,

Mert a tündéreket álomképnek tartom.

De ottmaradt, rámnézett, megszólalt,

Hangját visszaverték a hűs habok:

- Hallom, lelked sírva sóhajt,

Felvidítani téged hát maradok. –

Hirtelen csípős szél támadt,

Én kértem őt, hogy állítsa meg.

Varázsszót mormolt néhányat,

S elcsitult menten a fergeteg.

Tetszett a varázslat, kíváncsi lettem,

Kértem, hozzon nekem egy csillagot,

S ahogy ezt a kijelentést tettem,

A csillag már előttem ragyogott.

Utazni kívántam a Göncöl - szekéren,

Egy pillantás múlva már szálltunk,

S nem sokkal később, a Tejút végében

Egy pohár tejet inni megálltunk.

Visszatértünk, s elküldtük a szekeret,

Kérésemre mutatott még vagy száz csodát,

Csak tátottam szám, s tördeltem kezemet,

S irigykedve néztem boldog mosolyát.

Szemembe nézett, s újra megszólított:

- Mért, hogy szíved még mindig fájlalod? -

Először nem is hallottam a kérdést,

Más gondolat volt, mi foglalkoztatott.

- Kedves tündér – szóltam – te olyan jó vagy,

Mutattál sok nagy varázslatot,

Egy gondolatom támadt rólad,

Tán bajomat is orvosolni tudod.

Kérlek, mondd meg ennek a szívnek,

Hogy szeretni tovább értelmetlen,

Varázsolj el, nagyon kérlek,

Hogy szívem megsebzőjét elfeledjem. -

Sok – sok nap telt el azóta csendben.

Meghalt a tündér, varázslata elfogyott,

Szívemnek hiába mondta, hogy téged ne szeressen,

Hát összeroppant, s végleg itthagyott.