Az utolsó vacsora

Pillanattá zsugorodik a végtelen,
horizonton parányi életem –
gondolataim könyvelési tételen.
Kiadás – bevétel – hiány,
de én még élnék! szívdobbanás híján;
ne tételezzen engem senkise simán,
mondván: „Csak önsajnálat, ha kiírtjuk nem fáj;
de mily buta, hisz csodát vár
attól, hogy az Ördöggel hál…”
Tán az Ördöggel cimborálok,
de nem ő volt ki hátunkba tőrt mártott!
P. Howard – i eleganciával állok,
s mutatom: „Uram bocsá,
de pengéje hátamba kissé soká’.
Ha nem sértem meg, kihúzná?”
Garmadányi jelentkező a feladatra,
lesz itt ünnep, csinnadratta…
„De, ha Urunk itt maradna,
tán az Ördöggel egy jót falhatna…
Pengéje tán kicsit véres,
de tiltott hús ettől lesz negédes.”
Kettő lép elő a sorból – elegendő,
nostradamusi voltuk kecsegtető.
Húzzák, cibálják, de a tőr nemengedő.
„Hó-rukk” – biztatja Urunk őket,
s már küldik is húsért a nőket.
„Pár elroncsolódott szövet
a pengén, de a hátából kiszedtük;
s ez erény!”
„Elég – rivall az Ördög,
elvégre falatozni jöttök!
Gyorsan a hússal míg meleg!”

Felemelnek, s esznek-esznek az
Istenek…