Az utolsó tél

Végig futott rajtam a csontomig hatoló hideg
S a két szememből könnyek indultak meg.
Nem sírtam, csak fáztam, de nagyon,
Mert órákon át álltam mezítláb a havon.
Rabul ejtett a látvány s csak álltam…
Néztem azt a csodát, amit már százszor megcsodáltam.
Most valahogy teljesen más volt a tél.
Olyan volt minden, mint a halott: teljesen fehér!
Ily’ szép fehér világot nem láttam még soha,
Nem volt se szürkeség, se más szín , ami a szemnek mostoha.
Egy kis ideig még vacogott a kezem s a lábam,
aztán már csak, mint a jégcsap, úgy álltam s vártam…
Vártam, hogy valami megtörje a halotti csendet,
Éreztem ahogy arcomra fagynak a gördülő könnycseppek.
Próbáltam átérezni azt, amit a természet érez
S vártam, hogy a nap sugara mikor melegít fel, mikor ébreszt,
De nem éreztem melegséget, csak a szívem lassult egyre jobban…
A nagy, fehér csöndben hallottam, ahogy néha megdobban.
Már régóta néztem a tájat, de nem bírtam elszakadni,
Csak bágyadt lettem, állva el tudtam volna aludni.
Szempillámra nehezéket fagyasztott a dér,
Becsukódott a szemem s álmomba velem tartott a tél.
Ugyanolyan tiszta, fehér volt minden,
Csak nem fáztam és nem dideregtem.
S még mindig oly’ szép volt a telet csodálni,
De egy furcsa alakot láttam a hóban állni
Nem mozdult… csak a kék szemei csillogtak,
Bőre színe olyan volt, mint a halottnak,
Egyre jobban beleolvadt a fehér tájba,
De a hóból kipiroslott csupasz lába.
Állt még ott egy kicsit mozdulatlanul a havon
S jéghideg tekintete visszatükröződött a befagyott tavon…
De hirtelen összeesett s elterült a hóban!
Csak ekkor vettem észre, a furcsa alak én voltam!