Az utolsó megkísértés

A fiú belép, kis csomag a kezében
Kinn hideg szél söpri a havat
Égő fájdalommal szívében áll,
Senki nem mondja menjen vagy maradhat.

A lány szótlan lép el mellette kétszer
Lelkébe tiporva épp elégszer.
A fiú hozzá fordul, szóra nyílik ajka,
De odaér ekkor a lány alakja.

Szabadság – mondja – én erre vágyom !
Függetlenül mindenkitől, ez most az álmom.
Későn jöttél, tudd meg, nem érdekelnek a fiúk
Lehetnek kedvesek, hülyék vagy hiúk.
Nincs szükségem senkire, boldogulok így is,
Megállok a magam lábán, ha mellettem senki nincs is.

Barátod szeretnék leni – így a fiú – őszinte hű barát,
Ki megosztja veled minden örömét és bánatát.
Szükségem van rád, tudom, nem megy egyedül
Szükségem, mielőtt létem az élet tengerében elmerül.
Hóvihar kinn, villámok az éjben
Valaki új jövőt ír nekünk az égben.

Útjaink itt elválnak – szólt a lány – ég veled
Nem látjuk egymást több, a legjobbakat neked !

Egyedül maradt, ki eddig a napokat számlálta,
A lányt mindennél jobban így várta.
Barátai, igaz érzők, kérdezték, mi történt megint,
De torkár vasmarok szorítja, hát csak legyint,
A egyedül
egyedül
egyedül maradt megint.