Az út mi hivogat

Hivogat a messzeség,
mardos a csendesség.
Valami folyton azt sugja,
ha elmegyek elmulik szivem bánata.

Felkészülök a nagy utra,
és többé nem emlékszem a múltra
Odakin vár a messzeség,
Az ismeretlen szépség!

Szivem már nem érez bánatot,
S mindenkiek megbocsátot.
Mindent lezárva, s hátra hagyva,
Megkezdem utam átázva.

Átáztatta ruhám könnyeim sokasága.
Az utam elvisz engem innen messzire,
Az úton kalandok, meglepetések sokasága,
Vár rám s talán rálelek lelkem békességére.

Megállok s pihenek, pihenés közben merengek.
Fejemben szálldogálnak az emlékek,
Felidézek egy mosolyt,azt a mosolyt,
Mely számomra a legkedvesebb volt.

Az ő mosolyát, kit a legjobban szerettem,
De már nem az enyém szépséges mosolya.
Már másé, de én még mindig őt szeretem.
Többé már nem kel nekem senki mosolya.

Lassan utam véget ér vár rám a cél.
Véget ér az út s talán véget ér,
Vele rövidke életem...

Nem! Ezt nem remélhetem!
Hisz még van reményem!
Még reménykedem abban,
Hogy élhetek még boldogan.

Mig a Hold az éjszakában,
Megvilágitja sötét utam.
Csillagok segitenek nekem,
rátalálni s megtalálni szerelmem.

Kit most még nem ismerek,
De csillagok utján lépkedek.
S mig lenem térek reménykedhetek,
Hogy egyszer haza térek...