Az ismeretlen

Szél borzolja a fűszálakat,
Lágy, esti szellő,
A Nap a hegyek mögé bukik,
Keletről sötétség jő.
Mint puha, bársony takaró, úgy
Borul a tájra;
De valaki még ilyenkor is
A néma erdőt járja.

Őt talán ember nem is látja,
Csendben lépked ő,
Testén fekete köpeny, s arcát
Elrejti csukja, kendő.
Nyomában a földön fűszálak,
Virág és moha
Száradnak el lassan, hogy aztán
Holtan tűnjenek tova.

Ki ez? Mi ő? Tán egy kialudt
Csillag az égről?
Vagy egy életre kelt árnyék az
Éj sötétjéből?
Ki az, ki fagyosabb, mint a tél
Hidege, hava?
Ki ő, ki erejével világokat
Pusztíthatna?

Egy ismeretlen ő, ki mégis
Ismert e világon,
Senki nem tud elrejtőzni úgy,
Hogy rá ne akadhasson;
Ezernyi nevet visel, mit az
Ember csak talál:
Az Időtlen, a Végtelen, a
Kegyetlen Halál.