Az Idő

Az Idő, az ötéves gyermek
a parton ücsörög,
pancsolgat a vízben.
Emberi sosokat vet fel kis kezével,
majd visszavet kacagva,
visszavet sírva,
visszavet a vízbe.

Az Idő, a szerelmes kamasz
a parton fürdik kedvesével,
fülébe suttog a Sorsnak.
A kegyetlen leány meztelen táncol,
kecses lábável rátapod
a csepp-emberekre,
minden lépése kínt okoz.

Az Idő, az okos felnőtt
a parton ücsörögve
minden életet megmér külön.
Kémcsöve csobban és átnéz rajtatok,
komolyan mérlegel és komolyan dönt,
majd újra elbocsát
a pályátok megszabó.

Az Idő, a csalódott férfi
merengve búsul a parton,
és lapos köveket dobál.
A víz hullámzik, majd lecsendesül újra,
de sosem lesz a régi, sohasem felejt,
mindig ott lesz már
a fájó kődarab.

Az Idő, a ráncos öregember
arcát mossa a patakban,
de remeg már vén keze.
A cseppek sziklára, földre hullnak,
így arat ma a halál,
felszárítja őket a heves nyári nap.