Az éj titka

Milliárdnyi titkot rejtő éj,
Vajon mit takar a mély?
Éji ég végtelen mélye,
Felleged bársonyos kékje,
Mit rejt, mi a titka,
Mi gyönyörűségének a kulcsa?

Csillagokkal megszórt égen
Holdsarló fénylik fehéren,
S a csillagok, mint ezernyi apró lámpás,
Áldott fényüket ontják rád.
Kedves dallamot dúdol füledbe a szél,
Hallgasd csak, hogy mit mesél!

Nyugtató, lágy éneke betölti az éjt,
Szívedbe belopva apró meleg fényt.
Éj sötétkék selyemleple
Betakarja a világot este,
Lefedi, finom selyemmel védi,
Vele már a földet éri.

Sötétségbe borul minden,
De e nagy sötétség kincse:
Az a sok kis apró fény, s a nagy,
Mely akár a juhász s nyája, és reményt ad.
A Hold és a csillagok,
Fényük tán örökké fenn ragyog.

Kövér, alattomos felhő úszik,
S akár álnok kígyó, a Hold elé kúszik.
Elnyeli a fehér, sápatag sugarakat,
S elkergeti a szép ábrándokat.
Ám holdsugár a felhőn átszivárog,
Tejfehérre bemázolva az egész világot.

Ha a lélek fenn száll a magasban,
S letekint a tájra, városokra,
Ilyen kép tárulhat eléje:
Fénypókhálók vakító fehérje,
Erdők, fáknak suttogása,
S a szél halk suhogása.

Továbbsiklik a tekintet,
S kaphat a szem ilyesféle képet:
Hullámok vad vágtája,
A tenger lágy morajlása.
A Hold ezüstös sávot a habokra fest,
Melyek táncot járnak a vízfelszínen.

Az éj varázsának titka,
Édes csodájának mivolta,
Hogy mi lehet tán nem érted,
De ott legbelül Te is érzed.
Béke, csend és nyugalom,
Mikor elfelejtődik a fájdalom...