Az árulóhoz

Kalandvágyó gyermeklelked új mesére vágyott,
Édenkönyvre így bukkantál, mely mintha várt ott,
Ahol én is laktam, ahol rám találtál...

Bennem tündért láttál, kiről oly rég álmodtál,
Valótlan varázslat csillagporából hívtál,
Egy összetört szerelem árnyékában vártál.

Új világba csöppentél, mely elkápráztatott.
Azt játszottad, hogy lehet három kívánságod,
S én teljesítem, mert vágyod a boldogságot.

Tündérből virág lettem, hogy csak neked nyíljak,
Kis virág az Édenkertben, mindig vártalak,
Addig zárt szirmaim közt magambafogadtalak.

Létem aranyába fontad lelked ezüstszálát,
Úgy öleltük egymást, mint árva ölel árvát,
Mely ölelés összekötött világokon át.

Világokon, bűzös, szennyes tartományokon,
Hol ifjú erőt őröl s kínt termel a Malom,
Mit emberek hajtanak süketen és vakon.

Te is csak ott őrlődétél, de elvágytál onnan,
Szembeszálltál a lélekőrlő valósággal,
Elindultál, mindegy volt, milyen magas a fal.

Éjszakánként látogattál, hogy világod feledhesd,
Hogy újra és újra a tündért megidézhesd,
Én azonban virág voltam - miért nem láttál meg?

Nem tudtam már varázsolni úgy, ahogy te kértél,
Bár én erről mit se tudtam, nyíltam, mikor jöttél
Hozzám s ígérted, hogy leszakítasz: ezt szeretnéd.

Hamis varázslat emléke hamis csodát szült:
Felébredtél, s nem találtad sosemvolt szerelmünk.
S rádöbbentél: nem ível át híd világokon közöttünk.

A tündér, kinek hittél, nem is létezhettem,
Nem varázslat volt, mit adtam, hanem szerelem.
Hisz tündér volt az, ki ott kísért a szívedben.

Neked illatoztam, utánad vágyakoztam,
Kelyhem édes nektárját neked ajánlottam:
Rámborulva minden cseppjét lecsókoltad rólam.

Elhitetted velem, hogy értékes ajádnék,
Mit tőled kaptam, amiért a lelkemért
Mindent nekem ígértél - s mindent el is vettél.

Elbúcsúztál s visszamentél, becsuktad a könyvet,
Világod megvakított, nem láttad a szerelmet:
Gonosz tündér régi, megtört varázsában kerested.

Tetted gyermeki volt, felelőtlen és gyáva,
Az Egyetlen virágot hagytad az Édenben hátra,
Bizalmában, mit beléd vetett, elárulva.

Körülöttem száraz szirmok, magam hervadok,
Aranyfényem, mit hittem, csodálsz, mára megkopott.
De nem halok meg, s hogy ne találj rám, pillangóvá válok.