Arany köpenyben

Arany köpenyben csillan meg
Márvány tested. Arany hajad,
Akár csillogó nap a vízen.
Halkan suhansz felém.

Lám, én egy rongyos köpenyben
Siettem eléd, Uram. Én
Térdre borultam előtted,
Ha csak szóltál halkan.

Ó, jaj, nehéz fejem! Nincs itt
Már arany patak, sose volt.
De szívem nehezíti, hisz’
Rongyos köd szállt énrám.

Arany köpenyed ujja csak,
Mi reszkető kezemhez nyúl
S mikor megfogod, Uram,
Csak könnyezni kezdek.

Még nagy út áll előttem, még
Fiatalnak tetszhetek. De
Már vénül sokat látó nagy
Világ-szemem. Szürke

Felhők tömege tornyosul
Fent a Látók nagy mezején.
Ők látnak, s tán szánnak is,
Hogy ide jutottam.

Tétlenség párája ül meg
Ezüst végkönnyeim fátylán.
Lehajtom fejem előtted,
Bár nyugtalan vagyok.

Átfog az élet-rettenet,
S átkát szórja rongyaim
Hullámzó szép tengerére.
Összehúzom magam.

Így örülni azok tudnak,
Kiknek van minek! Fáradság
Az csak, mi vigasztal engem.
Uram, szánj meg, ha tudsz.

Félek, küzdeni nem tudnék,
Nélküled. Vigyázz rám, Uram!
S én, én...! Megyek elébed,
Míg csak meg nem halok.

Akkor is vigyázz rám, Uram.
Nélküled semmi lennék, föld
Csak, mivé leszek ezután:
Akkor csendesülök.

Arany köpenyedet dobod
Felénk, rongyosok felé, hogy
Vigadjunk mi is, ha már a
Szép arany nem jutott.

Te vagy a világ Istene,
Ki rongyosok közé vegyül.
Te vigyázol reánk, szívünk
Titkait te őrzöd.

Te tudsz mindent rólunk, Uram.
Hát állíts oda, hol helyünk
Lészen később! Nehéz fejem
Örök földre bukik.

Fekszem, hallgatom zenéjét
Világod kismadarának.
Érzem a kedves szeled lágy
Bölcsőjét énbennem.

Álmodó gondolat szárnyal
Felém, míg ülök a parton,
S egy távozó hajónak
Felzokogva intek.

Áldott föld szívja be könnyem
Nedves gyermeteg-bánatát.
Nem hall világ, nem lát soha!
Lebegek felette.

Hátat fordítok a partnak,
Behunyom a szemem, s azt
Látom én, hogy ott állsz, Uram.
Rongyosan állsz elém.

Melegség költözik szívem
Sötét zugába. Fény tör fel,
S magasodik az égig.
Mit számít az arany?

Hisz csak egy... egy megcsillanó
Tárgy, vagy selyem. Tán ékkő is.
De mit számít? Szív legyen az,
Bennem fénylő arany.

Az altasson, míg itt élek
S eléd térdelek, Uram.
Álmodom is, messze, hiszem:
Csak kívűl gyötrődöm.

Megszépült rongyaim öltöm
A te válladra, világ. S
Csak a te tükrödbe nézek,
Csak veled alszom el.

Csak tőled remélek, veled
Indulok, zokogom a te
Bánatodat, mert nekem már –
Lehulltak rongyaim.

Isten, ki emel magasba,
S mutat felhő-játékot
A világ fölött. Csöndes ez!
Csöndes álom-halál.

Csöndes ez az álom, nyugtat.
Kisímul kín-ráncos arcom
Felülete, jaj, meghalok...!
Lehullt a rongyom már.

Rongyaim nélkül meztelen
Lépdelek puha felhőkön.
Rettegés csak alattam van:
Világ alunni vágy.

Elnyújtózik mellettem a
Régi emlék hosszú sora,
S repked a fejem felett
Utókor kendője.

Nélküle semmi volnék én,
Nélküle semmi hit bennem,
S azért halok, hogy halál
Rongyát kiterítse.

Eltemethet engem a könny
S emlékezet, míg rongyom
Szép világra dobom egyszer:
S könyörögve száll

Felém a mámorító bor
Áldott illata. Szállhat még
Felém gyötrő édes íze,
Míg csak elhallgatok

Egyszer, széttépve rongyaim,
Nyögve, leborulva eléd:
Világ csak, mi kínt ád, enyém
Összes tenger-kincse,

Enyém homokszeme, napja
S enyém az eső útja,
Enyém minden kincse, álma:
Arany köpönyege.