Annak, aki az lehetett volna, ami már senki se lesz

Másodszor megtörtént,
Hogy nem történt semmi,
S sokadszor, hogy könnyeimen,
Én kezdtem nevetni.

Nem bírom már
Ezt a virágtalan és világtalan,
Fénytelen és lényegtelen létet,
Közhely, de így tényleg nem élet az élet.

Tudod mit, játszunk!
Nézz előre, előrébb az orrodnál,
És láss is! Jó lesz!
Méltóztatnál észrevenni végre?
Nem. Nem vagyok szenilis.
Észrevettél, és el is dobtál.
Én ne tudnám ezt?
Én, akinek fél évébe került, hogy észrevedd,
És ugyanannyiba, hogy eldobd?
Node van itt még más is:
Mondd csak, mért vagy ennyire kegyetlen?
Mert az vagy.
Mindig akkor jelensz meg,
Amikor már majdnem továbbléptem,
Amikor már újra kezd helyreállni ez az életnek nevezett vegetáció.
Megjelensz, és felforgatsz mindent!
A tanácstalan, méregzöld szemeiddel,
A félénknek tűnő viselkedéseddel,
És azzal, hogy rosszalló, de mégis állandó,
Nyugtalan tekintettel szúrósan figyelsz
Annak az átkozott korlátnak dőlve.
Azzal, ahogy jársz és nevetsz,
És elmész, mert nincs bátorságod másra.
Mért jó ez neked?
Rendben! Ne válaszolj!
Úgysem válaszoltál soha.
Nem! Nem vagyok őrült!
Őrült az, aki ordít, rácsot ráz, és harap!
Te harapsz! Én csak a sebeimet nyalogatom.


Gomolygó felhők és villámlás
Az élet,
Valójában csak álmodom
A létet.

Komolytalanul, de mosolytalanul.

Ha tudtam volna,
Hogy ide vezet az a szemtelen szemezés,
Megvakultam volna inkább.

Ha tudtam volna,
Hogy megigéz az a bársonyos nevetés,
Süket lettem volna inkább.

És ha tudtam volna,
Hogy ennyire megpecsételi sorsomat az az üzenet,
Levágtam volna inkább a kezemet-
Amely írta.


2003