Anna (örök)

Látod, mint hajlik az ég,
S tűri idegen sugarát;
Milliárdja fénnyé fagyott,
Amit nappal elhagyott:
Kéklő fátyolon át
A hazavágyó csillagok.

Látod, mint hajlik az ág,
Nyomában az esti szélnek.
Hol bújik bagoly, fürj, vércse,
Nem kell szó, hogy megértse,
A puskák miről is beszélnek.
Szabaduk nem adják húsért, vérért se.

Látod, mind hullám a szőke mezők.
Ha majd elzúgtak hangjai a gépnek,
Sebes tarló rügyei fájnak;
Belesajdul majd az őszi tájnak,
E kiégett kései szépnek,
Alkonyodó homálynak.

Látod, mint él a világ,
Ha érzi közeli lépted;
Még szirmot bont a jégvirág,
S tűzbe fagy, ha kérted!
Mert TE vagy nekem,
Mint csillagnak az égbolt,
Mint érted tiszta énekem,
Mint farkasnak a telihold,
Mint fészek alvó madárnak,
Mint szélnek büszke szárny,
Mint reménye a mának,
Mint fénynek búvó árny,
Mint rétnek szálló harmat;
Csak sejteted hatalmad,
Mi ostorozva még,
Örökkön bennem ég.
Te vagy az átok,
Csak óhajt a kérő söpredék,
Magad vagy az álom;
Nélküled semmi se lennék…