Angyal

Igen, ő az. Ott, azokban az egyszerű ruhákban. Sosem a város
forgatagában látom őt, annak martalékaként, áttetsző árnyként az
utcákon. Halovány, hófehér arcát gyertyák előtt képzelhetném el,
beszédes szemeit a lángokban égni. Furcsa jelenés, olyannyira valódi, mégis mondhatatlan.

Arca olykor ellágyul, végigsimítja tekintetével a felhők ülte eget. Nem figyel rám. -Hallod a sirályok zsivaját a tenger felett? Érzed a trópusok szelét? - aztán maga elé mered, szavai ködös motyogásából érzem, nincs többé velem.

Nem, sohasem hihette, hogy boldog lesz. Bolyong a világban, mint
valami ínyenc. Tápláléka apró örömökből, finom vágyakból áll: más
egyebet sosem ízlelt. Mosolya fiatal még, hisz szinte gyermek, de
korhadt hitét sem temetheti el. Néha azt képzelem, így beszél: - Az élet? A gáláns díszmenet? Halál-árnyék az, éji vízmosás... örömünnep volna betérni abba a palotába, az asztalon bor, virágok, egy kapzsi szív söpredéke, bor, Bágyadt arccal néz rám, fejét lehajtja. Pedig szeretném látni, ha sír.

Különös hallani szavait, ahogyan a halálról szólnak. - A világot nem rám szabták. A múltat vágyom. Kevésbé gontolatibb napfelkeltéket...
Ijesztő látni lángolásait, hogy meddig jutatta tévelygése. Mártírként
beszél az elmúlásról. De fél tőle. Érezni ezt, érezni zokogásán,
fájdalmán át is. S minden balgaság bére: sorjáznak, ragyognak a
képek - júliuséji máglya, vörösbe ájult arcok, szájak, gőgös, izzadt
testek. Megperdül a valóság, elpattan a szivárvány húrja... Ő mindezt álomban éli át.

Egy nap el kell tűnnie, életemmel együtt, nyálkás űrt hagyva az
égbolt falán.