Állatbőrben

Nyirkos, fekete földből termett erdők
farkas testben ringattak,s öleltek magukhoz téged.
Később inas hús harapása jelentette léted.
A bús zöld vadon királyaként védted szilaj néped,
s lelkedben a kegyelem magva meddő.

Engem őznek rajzolt az égi festő,,
ki napfény áztatta mezők mezsgyéjén halkan lépked.
Kíváncsi tekintetem tüzes korongjába révedt
és félve fordultam el attól, mert izzása éget,
így vak vágtámat figyelte a lejtő.

Halált érezve eltűntek a felhők.
Keserű, kies pillantásod volt nekem a végzet;
tőr-fogaid öleléséből permetezett vérem,
s,hogy elmúlásom előtt még kapjak valami szépet
a füleimben ember-hangod felbőg.