Alkonyharc

Nyári alkonyon, ha rámtör a félelem,
Át- és átgondolom újra az életem.
Mire vittem, mit alkottam napról napra,
Sötétséggel telik meg a szoba sarka.

Ez a sötét felém halad, sűrűsödik,
Az ablakon az utolsó fény megtörik.
Kihuny a nap és sárga lángja sugara,
Széken ülök, a Sötét a szoba ura.

Behatol a koponyámba, az agyamba,
Egyre gyorsabban, egyre beljebb haladva.
Kinyitja a félelem kapuit sorban,
Előjön mind, mi üldözött gyermekkorban.

A rémek jönnek, nőnek, sokasodnak gyorsan,
Gyermeg vagyok újra, arcomon félelem suhan.
Valami kiragad a gyilkos magányból,
Az előszoba ajtaján át csengő szól.

Villanyt kapcsolok, lassan lépek, haladok,
Az ajtóban egy ismerős arc hunyorog.
Hátam izzadt, izmaim durvák, merevek,
Félelmem múlik, elengedi fejemet.