Álarcod...

Hazudtál nekem két hónapon át
fényes álarc rejtette el arcodat
s mikor felleltem igaz éned kulcsát
az álarc mögött csak szürkeség maradt.

Azt hitted, elrejtőzhetsz előlem
hogy a sok hazugság majd védelmet ad
de a ködfüggöny fellebbent hirtelen
nem maradt egy hely, ahová elbújhatsz.

Meglepődtél, és úgy támadtál nekem,
mintha én szőttem volna álarcodat,
de színlelt haragod elűzte szemem
megtorpantál és elvesztetted magad.

És megbocsájtani akartam, hinni,
hogy sok hazug szavad igaz lehet,
de te nem akartál bocsánatot kérni,
és szégyened csak még kevélyebbé tett.

Egy világ omlott össze akkor bennem
reméltem, álarcod magad is lehetsz,
de éreztem: akit most megismertem
soha nem szeretett, és most sem szeret.

Mit én eddig földi csodának hittem,
álarcosbál volt, nem több semmivel
most éjfél van és összetört a lelkem,
mert a megszépítő ködfüggöny túl gyorsan foszlott széjjel.