Akasztófa virágja

Sötét a cella, s hűvös;
Ülök révülten bűvös
Szavakat dúdolván,
Várván az akasztást.
Utolsó perceimet élem,
S én csak remélem,
Szemem világa látni fogja-e
Napkeltét lelkem sivár világán?
S a hóhér vajon mondja-e:
Nézd és lásd, hogy mit csináltál?

Felkapaszkodom, s látom,
A hegyen kopár várrom,
Düledező falai közt jár a szél,
Hordja el a porladó reményt,
S a zászló némán, szakadtan leng,
S alatta a hegy megremeg…
S a Paradicsomi-kert kihalt.
Kopár fák közt szellemek járnak,
Ott virágzik az akasztófa virágja,
S kötelet hurkolnak a bitófákra…

Könnybe lábad a szemem,
S két marcona ragad meg engem,
S kihúznak a koszos gangra,
Ki a kertbe, lábra állítanak.
Utolsó perceim megszámlálva
Koholnak mindenféle váddal,
A bitófa mosolyog, vár már rám,
Felhurkolják a kötelet,
Majd a nyakamba akasztják,
Végül kirúgják alólam a széket…

Fennakadt szemem az égre néz,
Melyet elborít a sötétség,
Szám kitátva, hang is csak
Halálhörgő siralomnak
Halovány foszlányai
Hallatszanak a messzi,
Éj sötét távolba, hol
Minden szép emlék nem más
Mint szörnyű rémálmok,
S az élet is csak egy látomás…