Adventi ének

Új fagyok jönnek,
kihűlnek a lelkek,
fojtogatnak fekete fellegek,
a világ színe elveszett,
fojtogató szürke lett,
fogynak az év napjai,
fogynak éltünk évei,
nincsenek már ünnepek,
csak sötét, fagyos reggelek.
A barátok elmennek,
a családok szétesnek,
nemzetekből népek lesznek,
nincs dallam a versben,
nincs hang az énekben,
a templom már csak épület,
nem lakik benne Isten,
nincsenek már ünnepek,
csak sötét, fagyos reggelek.
Ami maradt: cifraság,
plázák neon fénye,
ajándék szeretetre éhez.
Makacsul remél a lélek ünnepet,
de nincs ünnep, csak szenvedés,
hajtás, rohanás, költés.
Az egykori szép, elveszett:
nincsenek már ünnepek,
csak sötét, fagyos reggelek.
Csonttá fagyott a természet,
meztelen a lélek,
kiüresül teljesen.
Csak vágy tisztul benne,
pislákol és megremeg:
jöjjön, aki betölti,
legyen, aki szereti,
legyenek már ünnepek,
ne csak fagyos reggelek.
Túl reklámok harsogásán,
túl a plázák csillogásán,
túl üresült lelkeken,
tarkállik a szürkeség,
gyertya fénye lobban,
dúdol már a lélek,
s ismeretlen ösvényeken
közeleg az ünnep,
csikorgó, fagyos éjeken.
S ha már minden elveszett,
túl, mit az ember elvisel,
mikor már meghalt minden,
megjelenik Isten,
nem szól, hisz még gyermek,
csak halkan sír velem.
A Megtartó Király lesz neve,
mert lesznek még új ünnepek,
túl sok fagyos éjjelen.