A vonatok

Az emberi élet kopottas unalma
Magányos lepelként nehezedve hull,
S az elvénült délutánon, a szürke állomáson,
Ereszkedik megannyi semmibe pillantó vonatra.

A holt elme kietlen, enyésző raktára,
Hol a géniuszi lét önmagát tépi szét,
S a sínek között ezer szellem lépked, ez a vég…
Itt hal ki végleg és itt születik halva a teremtő gondolat.

A végtelen semmi túlfokozott vágya,
Az elveszett játszma, a halandóság képe, itt van.
A vonatok döcögnek, vagy állnak, pöfögnek és várnak.
Céltalanul dalolva a fakó halálnak.

Az eszményi unalom Istene ez a gép,
S a kalauzok papként térítik a népet.
Halványodó arcok égnek és enyésznek,
Hamvaikat szétszórja az esti szél.

Ezer holttest húsa darabokra foszlik,
Én vagyok csak ember, aki meg nem égek.
Elmém, magasodva az egekbe nyúlik,
Mert Főnix vagyok én, ki a halálból feléled.