Az emberi élet kopottas unalma
Magányos lepelként nehezedve hull,
S az elvénült délutánon, a szürke állomáson,
Ereszkedik megannyi semmibe pillantó vonatra.
A holt elme kietlen, enyésző raktára,
Hol a géniuszi lét önmagát tépi szét,
S a sínek között ezer szellem lépked, ez a vég…
Itt hal ki végleg és itt születik halva a teremtő gondolat.
A végtelen semmi túlfokozott vágya,
Az elveszett játszma, a halandóság képe, itt van.
A vonatok döcögnek, vagy állnak, pöfögnek és várnak.
Céltalanul dalolva a fakó halálnak.
Az eszményi unalom Istene ez a gép,
S a kalauzok papként térítik a népet.
Halványodó arcok égnek és enyésznek,
Hamvaikat szétszórja az esti szél.
Ezer holttest húsa darabokra foszlik,
Én vagyok csak ember, aki meg nem égek.
Elmém, magasodva az egekbe nyúlik,
Mert Főnix vagyok én, ki a halálból feléled.
Ha nem akarsz lemaradni:
Értesülj a legfrissebb történetekről első kézből ott, ahol akarod!
Friss hozzászólások
Legnépszerűbb írások:
2010-09-23
|
Egyéb
Barbara, Kedves!<br />
A villamoson láttam meg a nevetésedet, mintha csak Te lennél, akkor...
Hasonló versek
A élet egyetlen esély - vedd komolyan!
Beküldte: Anonymous ,
2004-03-15 00:00:00
|
Egyéb
Ha a csalódás tövise szúrta meg a szívedet,
Ha mindenki megtagad,ki egykor szeretett,
Ha fénylő csillag már nem ragyog,valaki feledni nem fog,
S az a valaki Én vagyok!
Ha mindenki megtagad,ki egykor szeretett,
Ha fénylő csillag már nem ragyog,valaki feledni nem fog,
S az a valaki Én vagyok!
Hozzászólások
Marokfegyver ·
A hangulata megfogott, és tetszettek az "elvénült délutánhoz" hasonló kifejezések. Szeretem a vonatokat és az állomásokat, és akár tudatosan használtad a képeket, akár nem, kifejezősek.