A vers -- Levél a feleségemnek

A vers

Tarka szóruhákban pompázó gondolat,
Mely úgy tör fel a mélyből, miként forrás fakad.
Széthinti lelkünk fájó sebeit,
Az örömkönnyek boldog cseppjeit,
S szívünk rejtett kincseivel dúsan megrakodva,
Szárnyaló sasként tör fel a magosba,
Majd egy röpke perc,-és fáradtan lehull,
Mint arcunkon a mosoly, lassan elcsitul
Olykor fagyos lehelet, dermedten csikorgó hó,
Másszor lágyan csengő, hullámzó halk muzsikaszó,
Amint féltett titkainkból egy apró darab,
Felszakadva lassan a felszín felé halad,
Hogy megfesse a világ szürkülő egét
És betöltse fénye, minden szegletét
S hol végigzúdul e szikrázó szópatak
Életre kel tőle sok hervadó gondolat
Ez hát a vers, szavak gyújtotta láng, mely sistereg
Olykor meg édes méz, mely lelkünk mélyéből pereg

Sándor Gyula



Levél, a feleségemnek

Este van hát megint, csendes este van.
Felsír a müezzin az apró faluban,
S toprongyos vén hívek, esdekvén Allahnak,
A szent Mekka felé, mélyen hajlonganak.

Csak fölöttem szürke a csillagtalan ég,
Rámborul terhével a súlyos messzeség,
S magányos bolyongó, megsebzett szívem,
Hogy érted ég csupán, tudnod kell kedvesem.

És letépve gyászos függönyét az égnek,
Ismeretlen fényű új hajnalok jönnek.
Zörgő utak tűnnek, és végtelen folyók,
Kolduló gyermekek, nyomorult vén apók,
Pálmafák, és fogakközt csikorgó homok,
S a falvak csupán, mint pusztuló romok,
Lagymatag szamarak, mezítlábas népek,
A roskadt falak közt tétlen heverésznek.

Hajdan zöld mezők, már elhervadtak régen,
A Tigris Eufrátesz ringó bölcsőjében.
Itt vagyok hát megint, alattam a kerék száguldva suhog,
Mily távol vagy tőlem, de szerelmem mindig feletted ragyog,

És elkísér majd bárhová, miként hold szokta a földet,
S a róla hulló fényes szőnyeg, arannyal fedé léptedet.
Ásítva előttem a hatalmas sivatag,
Forró száraz mély sírjában ott szunnyad a mag,

S vele alszik a vágy az álmodozás,
A fájdalmas csend, az őrült rohanás,
A remény, hogy e kanyargós messzi végtelen,
Ott nálad végződik majd, melletted kedvesem.

Sándor Gyula 1984 Bagdad