A szoba hallgatása

A szoba csendes, hűvös. Mégis meleg bánat járja át,
Ott hever az ágyamon, míg főm fájás hasítja,
S úgy ropog, mint mikor szél ringat korhadt fát.
Ó, jaj, fáradt, fehér szemem is elvakítja.

Ablakom alatt hullámzó fűtenger, és dermedt a táj.
A hó mégsem esik, hogy enyhítené a fagyot...
S nem múlik a perc, az élet lüktetőn fáj,
Míg keresem a letűnt időt, mely elhagyott.

Csak némán integet egy-egy érzés még: a zsibbadt magány,
S ha volna vidám fény, visszaintenék neki,
Elfogadná szörnyű bűneimet is talán...
Így volna hát végre, aki csak őt szereti.

Bekúszik agyamba a ködös öntudat: ébredek már...
Szembenézni tomboló pokollal, az lenne jó,
Amíg az ébenfa óra is álmosan jár,
És nem szólintgat az idő, hogy hahó, hahó...