A sötétség rabja

Lerántja az éjszaka leplét
Elbújnak a kicsi lepkék.
Minden, mi él, most eltűnik,
S csak félelem uralkodik.

Zord és hideg az éji táj,
Semmit sem lehet látni már.
Csak egy sötét és korhadt fát,
Mely egy dombon magában áll.

A domb mögött a borzalom,
Ott hever egy nagy romhalom.
Hősi vár volt az valaha,
Mi maradt, az csak legenda.

Hogy ki lakott ott, s miféle,
Ember arról nem mesélne.
Minden néma, sír a táj is,
Fű sem rezzen, dermedt ő is.

Rávilágít a hold fénye,
S rám pereg egy árnynak könnye.
Nyújtja kezét segítségért,
S könyörög a menekvésért.

Ő a sötétségnek rabja,
Évek óta fogva tartja.
Felcsillant a reménysugár,
Amelyet irántam táplál.

Én leszek a szabadító,
Sötét lelket meggyilkoló.
Megszabadul az áldozat,
S újra ragyogni fog a nap.