A merengés tekercsei

1

Forgó fények, halmazok égnek
a sűrű ködben, angyalok néznek
egy érdesen égő porfelhő
mezejében tollnak tetsző csillagdarabot.

2

Mellettem áll,
s mellemben vár egy szó,
mi tétlen didereg a hideg erekben,
mi mégis láva
kulcs a furcsa csendes terekben.

3

Gomolygó lángbelében lobban
a lélek, tengerében szikra
gyúl a lángra,
majd dobban,
pang, és szólni úr az óharang.

Tengelye tükrén térdepelve,
büszkén, fényre érve, énekelve,
kékje rí a víz szivébe környi gondot,
gondolatot.

4

Mutat, tanít,
kutat, javít,
de szótlan,
s ha végbe fúl a hallgatás
megroppan,
s révbe ér az alkotás,
új útja máris más,
szűkmarkú útmutatás.

5

S gömbje száll a napnak,
érce érlelt kasba,
hegyek szöknek gyöngyként,
szerelme szítt magasba.

6

S még mindig itt áll,
oly védtelen.

7

Dong a dorongszó
bordó bársonya gondolatában,
s dombos kvarc arc álmodik
lombos tűlevelű ligetet,
font fátylat zöld koronában.

8

Itt állok én is,
magam sem ismerem,
ha vak szemek csatáznak,
enyém a kűzdelem.

9

Bíbor patakok medrében
nyílik a hang,
a rubinra itélt lét.

10

Rám néz, s félve nézem
lenge, csillag szülte csepp
alakját, s vágyom
szent szavára, kékesebb
szemére, csent mosolyba
álmodott kacaját.

Ha pillanat dalába
suttognám bordó ajakát,
könnyesen beszélne szívről,
szeszélye mart haragját
mérné gyáva arcomra,
vagy kézfeje selymét
nyújtaná felém remegőn,
s mályva ujjak melegét
ölelném didergőn,
s hontalan honomba
új, álmatag világot,
vágyni édes álmot hozna…

11

De lap, lap után pereg,
percek vesznek a ködbe,
s messze mereng már
a bájosan sikló lépte.