A halál hívó szava

A halál egyfolytában csak magával hív,
De már annyira, hogy nem tudok ellenállni.
Vágyakozok az örök boldogság után,
Nem tudom, mennyit kell még várni rá.

Lehet, hogy már csak napokat, órákat,
És végre vége minden szomorúságnak.
Nem bánthat ezután többé senki sem,
Nem kérdem magamtól, miért kell élnem.

Nekem már nincsen célom az életben,
Hisz akkor nem hívna magával a végzetem.
Boldog, tudom, hogy sohasem leszek már,
És a sok holt lélek szeretettel vár.

Ki kell állnom a próbát, mint mindenkinek,
De tudom, hogy sikerül, s elmegyek innen.
Hiszen nem tart vissza már engem semmi sem,
Csak az élet megragadott, s nem enged elmennem.

Minden erőmmel csak menekülök előle,
Csak a holtakkal együtt törhetek erőre.
Ők majd segítenek megszabadulnom innen,
Csak ők azok, akikben érdemes hinnem.

Egy sötét árny áll előttem, aki hívogat,
A kezével integet, és a nevemen szólogat.
Érzem, hogy rá kell végre hallgatnom,
S örökké boldog leszek a túlvilágon.