A függetlenség dala

A csend ölel, s benne én is hallgatok,
Kár a szó is, még megtörik a csoda.
Álmaim útján ha némán ballagok,
Olyankor senki nem követhet oda.

A vándorló ember mindig magányos,
Kontinenst szel át vagy gondolat-hegyeket.
Bár mellé-mellé csapódnak néhányan,
De senki sem fogja fel előle a szeleket.

Egykor én is álltam az élet viharát,
Ma már hiányzik az, hogy átkaroljanak.
Hiányzik mellém a sok, őszinte barát,
Ha segítségért kiáltok, meghalljanak.

De nem vagyok már én sem a régi,
Csak kopott idők elhasznált darabja,
S kicsorbul benne tüstént a véső,
Ha önmagát néha csiszolja, faragja.

A világ lett más vagy én voltam tényleg
Különbözőn és furcsára formálva,
Összeegyeztethetetlen, kóborló lélek,
Púp csak a planéta görbe hátára.

De pont ez tesz engem erőssé, szilárddá,
Hogy nem függök ember fiától a földön.
Ha akarom, úgyis szeretnek elegen,
Ha akarom, őket is messzire küldöm.