A fáklya

Régi kastély falai közt,
Áll egy poros fáklya,
De hiába volt oly rég fontos,
Ma már nincsen néki lángja.

Hiába már a remény,
Hogy egyszer ismét lángra gyúl,
Mert nincs, ki ott benn járna,
Hol még a lovagkor szele fúj.

Te voltál az,
Ki fényt hozott az éjbe,
De rád léptek az évszázadok,
S már szükségtelen léted.

Majd, ha eltelik az idő,
És elporlad a fáklya,
A túlvilágon lobog,
Szellemként a lángja.