A fa

Iskola után rohantam, rohantam,
minél messzebb kerülni a világtól,
önmagamtól.
Cikáztam fémtömegek és betontornyok közt,
Megbotlottam a zajban
A csikorgó-nyikorgó, zúgó-bugó város
Élve fel akart falni
El akart nyelni
Elemészteni és kiöklendezni.

De a folyó partján állt egy fehér fa.
Szikrázott a napsütésben.
Odamentem, hogy megnézzem.
Tenyerem ráfektettem.
Sima volt és hideg, mint a kő.
De éreztem, hogy élő.
Élőbb mint bármi
Ebben a porfészekben.
Rések nyíltak itt-ott
amibe a kezem éppen belefért.

Idegrostot tapintottam. Remegve bólintottam:
Ujjaim alatt élettel pulzáló
végtelen szálak húzódtak az égig.
Mohón megkapaszkodtam a kötegben.
Megmásztam gerincoszlopom, fel, végig.
Csigolyák ropogtak, recsegtek a talpam alatt.
A Nap alámerült. Elő nem került.
Megnyúlt a sík, kifordult a tér.
A kétség árnya vetült a világra.
Eltűnt a város, a folyó vize.
Magam kihúztam a legtávolabbi ágra,
És bámultam le, agyam rejtelmeibe.

Ott ültem az értelem peremén.
Tudatalattim, te meg én.
És ahogy lógattam a lábam
Felszínre jött, amit nem kívántam.

Csodálkoztok hát, hogy megsavanyodtam?
Hisz senki sem szeret.
A holdfény is leomlik komoran rólam,
és cirógatja inkább az álmos füveket...

Mormolok valamit halkan.
Fátyla libben, lepkeszárny,
Porba hulló fecskeárny,
Múltidéző kecsketánc,
Pampa-rampa-ramparam.

Motyogok, és révedek,
Szebb kort újraélek.
Újra élek.
Hol a gondoknak volt megoldása,
És nem gyümölcszamat oldotta, bódította, mámorosította,
hanem józan szeretet, mérték és arány
Nem vette el eszemet méla körte, szilvaszőlő.
A gyermekkor még önmagától volt édes.
Vagy megcukrozták?
De nem nyelettek keserűt,
(mindig pirulát, nehezet, ólmot),
Nem vésték szét a fejemet,
Nem nyúzták meg elevenen,
Nem kínzott az embertelenség úgy, mint most.
Álszent vagyok, nyomorult senki,
utolsó az emberek között.
Kénye-kedve szerint élő,
irigykedő, gyűlölködő.
Féreg.
Kések.
Mindig elkések,
Mindenről lemaradok,
Lemaradok az életemről.
"Csak a hárommal későbbi buszt értem el,
drága tanárnő."
Vajon később is jutok pokolra?
Vajon később vágják el a fonalamat?
Vajon látok-e mindenkit meghalni?
Vajon örökké fogok-e élni?
Bizony, nagyobb büntetés lenne,
mint idejekorán elpatkolni...
Miket beszélek, nem akarok meghalni!
Félek a haláltól. Rettegek az eljövendő háborútól.
A harmadik világégéstől.
Engem ne küldjetek a frontra, hazaáruló vagyok!
Még nem, de leszek...

Csitt. Aludj, te.
Alszol már.

A faóriás mélyről jövő
sóhajt hallatott.
Finoman megremegett.
Most hallgatott.
Az apró állat az ágán az oldalára fordult,
s egyenletesen szuszogott tovább.