A boldogság meglelése

Kéklő az ég fejem felett,
Tiszta, felhő nélküli,
Köröttem millió tarka lepke,
A tájat nyugodt csend üli.

Színes virágszőnyeg, melyen járok,
Közelben csobog egy patak,
Nyár van, s én csak várok,
Egy feket alak közelít halkan.

A kék szürkére vált felettem,
Villám cikázik át rajta,
Mennydörgés rázza lelkem,
Remeg a lábam, vagy a föld alattam?

Sötétlő a táj, amerre nézek,
A fákat tépi a vihar,
Rápillantok egy kézre,
Mely hív, a nyugalomba vissza.

Ekkor fény gyúl közelemben,
Egy fába talált Isten nyila,
Megvilágítja az égő tűz az embert,
Kinek arcára hazugság írva.

Én mégis elfogadom a kezet,
De már érzem, szívem vérzik,
A férfi magával ránt, s nevet,
Jobban rázendít, midőn félelmem érzi.

Örökké tart a pillanat,
Míg szemébe nézek,
Nem lángol más abban,
Mint egy démoni lélek.

Felkap egy forgószél,
Viszi ernyedt, élettelen testem,
A téboly démona most él,
S felfalja kiszolgáltatott lelkem.

Nem érzem már, mi zajlik köröttem,
Kellemes a zuhanás a semmibe,
Ki tudja, mikor érek földet?
Találok-e még valaha is hitet?

Hitet egy érzésben, mely megcsal,
Tréfálkozik és játszik vele,
A végtelen kín börtönébe hajt,
Mely kígyóktól hemzsegő verem.

Kiszolgáltatva állok ott,
S hallom mások sikolyait,
Nincs vissza út, már tudom,
Úgy fájnak a gyötrődés hangjai.

Belülről tépnek szét,
Kiszipolyozzák gondolataim,
Osztályrészem a szenvedés,
Míg nem hív a néma sír.

Mikor már minden remény elveszett,
Szívem az édes boldogság elkerülé,
Kárhozatra ítéltetett lelkem
Tán mégis kap új esélyt.

A fekete alak a cellámhoz lép,
Kezében ott csillan a kulcs,
A démoni maszkot leveté,
Arcán a megbánás jele végigfut.

Megbánta, hogy játszott velem,
Szeméből eltűnt a hazugság,
Visszaadja régi, nyugodt életem,
A föld alá betör a napsugár.

Az ég ismét kéklő terül felettem,
A lepkék visszatértek,
Szívemben újból nyár termett,
Eztán örökké boldogan élek.