A beteg harca

Sötét árny kúszik be beteg szobájába
Égő mécsest rakva ablakába.
Odalép a beteghez, súg neki
Míg a beteg fájdalmait elszenvedi.

A beteg nyög, fárasztó, kemény harcban áll,
Nagyon szörnyü, kínzó álomban száll.
Reszket, nagy homlokán verejték ül
Zavargó feje rossz gondolatokat szül.

Harcol a beteg, kezében egy kard villan
S gyengesége nyomban elillan.
Vele szemben terül-fordul szélben
Fekete alak, fekete köpenyében.

Ő is egy karddal vív, de rekedten nevet
Látja, hogy haldoklik már a beteg.
„Ez az álom, már utolsó neked
Én ím, sorsodnak kegyetlen véget vetek!”

„Miért is tennéd, miért kínzol most, te szörnyeteg?”
Vág vissza nagy zihálva a beteg.
Sántít, már fáj minden porcikája
Úgy érzi, vége, üt utolsó órája.

„Szenvedő ember, nagy kár érted, olyan kár
De ha jön feléd óriás kín-halál,
Hiába állsz ellent minden szélnek,
Előttem halsz meg, feledve kínod végleg!”

Beteg nyel nagyot, meginog. „Miért, ki vagy te?”
S halál nyugodtan cseveg vele.
„Az vagyok én, kivel most van álmod
Mindenki félelme, a hatalmas, álnok!”

A beteg már tántorog, védekezik még
De nagy ereje elhagyta őt rég.
Miért, kivel küzd már napok óta
S mégsem térnek ők végre nyugovóra?

„Ó, jaj, hát mondd el nekem egyszer, nem fáradsz?”
Kérdi zihálva, de nem jön válasz.
Halál perdül s csak halkan nevet
S a beteg arcán ejt egy vérző sebet.

„Halál vagyok, elmulás hozója, beteg!
S itt én neked most véget vetek!
Tudod, sokáig vártam reád már
Hisz’ téged a sötét karom, ölem úgy vár!”

S a beteg reszketve, nyögve rogy össze
Lehúzta őt kínzó betegsége.
Halál térdel, ölébe fekteti
Míg a beteg kis sóhajit elszenvedi.

„Oh, én Istenem, mondd el, miért van ez, miért is?
Miért kell most, pont engem, halál miért visz?
Van egy családom, élnem kell, élnem
Hiszem, hogy fel kell nekem hát állnom szépen...”

Fekete köpenyes Halál nagyot nevet.
Visszahúzza a nyögő beteget.
„Nem tudom miért, hányat öltem már
De nem fontos. Hiszen én vagyok a halál.

No, hát gyere velem most már végre, beteg!
Meglásd, sokkal jobb lesz így teneked.”
Beteg hörög, bírni nem bírja, vár
Míg viszi magával a Fekete Halál.

Ekkor beront a kicsiny, setét szobába
A beteg hörgő kis unokája.
Nyomában siet orvos, kiáltja:
„Hogy emberük gyógyítsam meg, szívem várja!”

„Meglássák hát, uramfiak, felépül ő
Ha egyszer végre hozzá orvos jő!”
„Oh, nem, uram... Őt bánat ölte meg
A szerencsétlen ember, lám, öngyilkos lett.”

Csak áll ott az orvos, nézi a beteget
„Hát mire, mire vetemedhetett?
Tegnap este, amikor eljöttem
Beszélt hozzám nyugodtan, oly szép szeliden!”

Temetésén azt mondják, bánat ölte meg
Senki se tudja azt, hogy a beteg
Ringatózik már egy ölben, és vár
Hogy cirógassa meg őt újra a Halál!