Zoe (01.)

A balzsamos, nyári éjszakában a könnyű szellő halkan susogott a terebélyes hársfa ágai között. A közeli templom órája szerint pár perccel kilenc előtte járt az idő. A (legalábbis nyárhoz képest) viszonylag korai időpont ellenére senki sem kószált az utcákon. Az első csillagok épp most kezdtek megjelenni, a holdnak még nem volt se híre, se hamva. Csak az időnként egy-egy kószáló macska közeledtére ugatásba kezdő kutyák csaholása törte meg a csendet.

Egy szürke cirmos kandúr sietve, hangtalanul ment egyik árnyéktól a másikig, hogy ne vegyék észre. Macskától eléggé furcsának lehetett nevezni ezt a viselkedést, ám ez a példány nem közönséges macska volt. Befordult a sarkon, felugrott, és eltűnt egy hatalmas gyümölcsfa ágai között. Közben az utat szemlélte. Farkát néha meg-megmoccanva várt.
Egy jó ideig úgy tűnt, a macska hiába vár. Azonban egyszercsak az utcai lámpák által megtört félárnyékból kibontakozott egy alak. Egy viszonylag alacsony, talán ha százhatvanöt centi magas, vékony, már-már törékeny lény, kék farmerban és sárga, kenguruzsebes felsőben, aminek a csuklyáját mélyen a szemébe húzta. Miközben közeledett, egy pillanatra felpillantott a fára, ahol a kandúr várta. Mikor meglátta a macska szemének villanását, az ő szeme is felcsillant. Megállt a fa alatt, és a kandúrnak háttal nekidőlt a törzsnek. Felemelte a kezét, amiről lecsúszott a felső hosszú ujja, látni engedve az apró tenyeret, a hosszú ujjakat és a gondosan ápolt körmöket, majd hátratolta a csuklyát. A lámpák fényében egy vékony, hegyes állú, nagy, sötét mandulaszemű, sötét, vállig érő hajú lány arca vált láthatóvá. A haja függönye mögül egy pillanatra egy fül hegyes vége villant ki.

- Lejöhetsz. Csak egyedül vagyok. - motyogta a macskának, rá sem nézve. A szeme sarkából látta, hogy a kandúr leugrik a földre, egy pillanat múlva pedig leült a lánnyal szemben, a farkával betakarva a lábait. A macska olyan ártatlannak és segítőkésznek tűnt, amennyire ez tőle csak telhetett, de a lánynak még így sem tetszhetett valami, mert összeráncolta a homlokát.
- Nincs szükség erre a butaságra. Öltsd fel a rendes alakodat! - szólt a cirmosra. Az egy pillanatig mintha sértődötten nézett volna rá, majd egy másodperc múlva már más állt a helyén. Egy ugyanolyan magas fiú, mint a lány. A fiúnak mélyen ülő, világoskék szemei voltak, szőke haja borzasan meredt mindenfelé, a lányéhoz hasonló hegyes füle az arcához tapadt. Egy szürke pólót és egy sárga szabadidőnadrágot viselt.
- Így jobb? - kérdezte kissé ingerülten. A lány biccentett.
- Jól tudod, hogy nem szeretem megmutatni magam! Nem úgy, mint te! - replikázott a fiú.
- Én veled ellentétben nem tudom magam akárminek álcázni, úgyhogy nincs más választásom, mint sapkát vagy csuklyát húzni a fejembe. Ha nem álruhában ténykedsz, te is használhatnád ezt a trükköt. - válaszolt a lány egy sóhajtás közben. - Én speciel sokkal könnyebbnek találom ezt a módszert, mint a tiedet.
A fiú fintorgott.
- Persze, mert az én utam a számodra járhatatlan. Te is tudod, Zoe.
Igen, el kellett ismernie, ezt ő is tudta.
- Lehet. De nem csak ezért. Így nemcsak nem keltek feltűnést (aminek te is a mestere vagy, bevallom, hisz ki törődne egy szürke cirmossal?), hanem közelebbi nézőpontot kapok, mint te, hiszen én tényleg az emberek között élek, Dorian.
A fiú még mindig mérgesnek tűnt, amiért nem maradhatott az álcájában (hiába volt éjszaka, nem tartotta biztonságosnak a kisváros közepén...), de Zoe tudta, hogy nem sokáig lesz ez így.
- Na, gyere, Dorian, induljunk. Itt már elég sokáig időztünk. - mosolygott rá a fiúra, akinek az arcáról erre egy csapásra eltűnt a duzzogás legutolsó nyoma is. Zoe kinyújtotta a kezét felé, Dorian megfogta, és egy pillanattal később már csak a szél susogott ott, ahol ők álltak.