Vissza a feladónak...

Liz a nappaliban ült az ablak előtt, a kis kerek, csipketerítővel borított asztalnál és a napi postáját bontogatta. Napsütéses délelőtt volt. Az ablakon szikrázóan ömlött be a kora tavaszi napfény, éles csíkokat rajzolva a nő arcára. Az asztalt beterítő újságok, színes prospektusok alól egy kék csíkos boríték sarka villant elő. Az asszony csak most vette észre. Érdeklődve nyúlt a kis papírdarab felé és szemében kíváncsiság csillogott.
- Légiposta boríték…- honnan jöhetett? –forogtak sebesen a gondolatai. Senkire sem emlékezett, aki külföldről küldhetne neki levelet. Izgatottan emelte fel a borítékot. Lassan, hitetlenkedve olvasta el a feladót. Aztán újra… Lassan, szótagolva ejtette ki a nevét.
- AND-RÁS. Szája bizonytalan mosolyra húzódott és maga sem tudta miért, de örült. Lassan, komótosan, szinte önmagát kínozva nyitotta fel a borítékot. Hosszú évek óta semmit sem tudott Andrásról. Mióta a férfi felmondott a vállalatnál, ahol annak idején együtt dolgoztak, megszakadt köztük a kapcsolat. Liz széthajtogatta a zizegő papírt és olvasni kezdte a szálkás betűket.

Hol mosolygott közben, hol elsötétült a szeme és a lassan bepárásodó szempárból harmatként peregtek a könnyek.
- „…egy hét múlva érkezem. Találkoznunk kell, látnom kell Téged!” –és a nő pontosan tudta mit jelent ez. Azt is tudta, hogy nem fog elmenni a találkozóra. Az asztalra fektette a papírlapot, szemét a hófehér függönyre szegezte és az emlékek fátyolán keresztül meredt ki az ablakon. Valaha szerette Andrást.
- Emlékszem… amikor első alkalommal pillantottam meg a cég udvarán, apró remegés futott végig a gerincemen. Ahogy ott állt és egyenesen rám mosolygott, nem tudtam volna ellenállni neki, bármilyen ismeretlen volt is még számomra akkor. Barna hullámos haja, mosolygós szeme és alacsony, de izmos alakja egészen magával ragadott. Ha létezik szerelem első látásra, akkor ez az volt. –merengett mélyen a múlt történésein. Filmként látta maga előtt peregni azokat a perceket, amikor először beszélgettek, és amikor először ölelték át egymást.

Liz akkor még egy rossz házasságban élt. Egy valamit sosem kapott meg a férjétől. A szex hiányzott az életükből. Ez a férfi vonzotta, tetszett neki és tőle mindent megkapott. Talán többet is, mint amire vágyott. András képes volt bárhol, bármikor szeretkezni. Este az irodában, mikor mindenki hazament, vagy a parkban egy padon és olyan is előfordult, hogy a Balatonban rohanta meg a nőt. Liznek ez sokszor kellemetlen volt, mert őt szemérmes és félénk természettel áldotta meg a sors. Egyre többször ötlött fel benne a gondolat, hogy a férfinél ez már beteges, de minden alkalommal igyekezett elhessegetni az aggodalmait. Ahogy egyre jobban megismerte, az is világossá vált számára, hogy Andrásnak nem múlik el nap szesz nélkül. Rossz érzései voltak, de úgy gondolta, ha összeköltöznek, minden megváltozik majd. Az első négy hét maga volt a paradicsom. Együtt főztünk, együtt zuhanyoztunk és minden reggel csókkal ébresztett.

Aztán egy szombat délután korcsolyázni mentünk. Nekem akkor volt először kori a lábamon. Mókás volt, ahogy ott vonszolt a jégen, mint egy rongybabát. Olyanok voltunk, mint a gyerekek. – futott át egy röpke mosoly a nő arcán, ahogy emlékezett. A második hónapban elkezdődtek a gondok. Beigazolódott, hogy Liz megérzései jók voltak és András valóban alkoholista. Későn járt haza, akkor is részegen. Nem érdekelte senki és semmi, csak a szex. Ahogy egyre mélyebbre ásott az emlékei között rádöbbent, hogy ebben a kapcsolatban több volt a rossz, mint a jó. Egy alkalommal vacsorát készítettem a konyhában, mikor András hazaért. Balázs, a kisfiam, aki a válás után velem maradt, öt éves volt akkor. Éppen a szokásos esti menetrend szerinti fürdésnél tartottunk. A gyerek játszott a vízben, én pedig kiszaladtam a konyhába megkeverni az ételt, mikor csörgött a kulcs a zárban. Hamarosan megjelent a hátam mögött Bandi és már messziről láttam rajta, hogy megint ivott. – borzongott bele az asszony. Átölelt, szorosan hozzám bújt és lassan belecsókolt a nyakamba. Tudtam, hogy mit akar és azt is tudtam, hogy ezt most nem lehet. Étel a gázon, gyerek a kádban…

NEM LEHET! Mindezzel nem törődve vetkőztetni kezdett. Próbáltam észérvekkel meggyőzni, de semmit sem használt. Válaszul letépte a nadrágom. Ott álltam pólóban, zokniban és cseppet sem voltam erotikus látvány.
- Anya! Készen vagyok, törölj meg! – kiabált Balázs a fürdőszobából.
- Megyek mindjárt kicsim. –és egyre idegesebb lettem, mert András már a bugyimat próbálta levenni. Hadakozni kezdtem, hogy mennem kell, de ő csak egyre gyorsabban próbált megszabadulni az eléje tornyosuló akadálytól.
- Anyaaaaa! Gyere máááár! – ordította a gyerek türelmetlenül.
- Mindjárt megyek csak még van egy kis dolgom, játsszál addig a szivacskacsával! András eközben sikeresen letépte rólam a bugyit is és már a nadrágja levételénél tartott. Nem volt menekvés. Részeg volt és nem lehetett kitérni az útjából. Olyan volt, mint egy torpedó. Meg kellett adnom magam, ha minél előbb szabadulni akartam.
- Anya játszottam már, ki akarok szállni!
- Meg kell kevernem a vacsit, mert odaég, azonnal megyek. Legyél türelemmel kicsim. – és mikor ezt mondtam, már négykézláb térdeltem a konyha kövén, cseppet sem élvezve a hátulról rám törő, szűnni nem akaró ostromot.

Bandi végre zihálva kihúzta belőlem nedvességtől fénylő rúdját. Megkönnyebbülve sóhajtottam fel és indultam volna a fürdőszobába a kiabáló gyerekhez, mikor újra elkapta a kezem és a konyhaasztalra kényszerített. Apró, érthetetlen szavakat motyogott a fülembe és hanyatt fektetett az asztalon. Ordítani tudtam volna, annyira ideges voltam Balázs miatt és éreztem az odakozmált babfőzelék szagát. Egyfolytában azon járt az agyam, hogy ez az ember beteg. Nem lehet normális és minél hamarabb meg kell szabadulnom tőle. Erőszakos, brutális, alkoholista és szexőrült. –Hogy szerethettem bele? Míg el voltam foglalva a magam bajával, András minden kényeztetés nélkül, vadul csúszkált rajtam előre-hátra. Minden lökésnél megcsapta orromat a szájából áradó alkohol bűze. Úgy éreztem magam, mint egy megerőszakolt utcalány… Hangos nyögdécselés és apró remegések közepette Bandi végre a csúcsra ért. Apró csókot lehelve arcomra felegyenesedett és minden szó nélkül a hálószoba felé vette útját. Rohantam a gyerekhez, aki addigra már kimászott a kádból és törölközőbe bugyolálva éppen kilépni készült az ajtón.

Bűntudatosan nyomtam egy puszit a homlokára és ráadtam a pizsamáját. Liz még mindig a kis asztalnál ült, nem tudni mennyi ideje. Szeme az ablakpárkányon ugráló kis veréb mozgását követte. Szégyellte magát. Szégyellte, hogy ilyen férfit szeretett. Bántotta, hogy sokszor elodázta Balázs kérését. A gyerek szerette volna, hogy olvasson neki mesét lefekvés előtt. Elodázta, mert a férfivel akart lenni… Ezzel a férfivel. Kapcsolatuk akkor ért véget, mikor egy este András nem jött haza. Liz másnap reggel munkába indult és a reggeli kávéját készítette, amikor ismerős zörejt hallott az előszoba irányából.
- Te most jöttél haza? – kérdezte az asszony ingerülten.
- Most.
- Hol voltál? Nőnél voltál, ugye ?? –hangja egyre követelőzőbbé vált és teste minden ízében remegett.
- A barátnőmnél voltam. Azt hiszem mégis őt szeretem. Miattad szakítottam vele amikor megismertelek. –hangzott a kegyetlen válasz.

Liz összetört. Megkérte a férfit, hogy mire hazajön a munkából költözzön el. Este az asszony kővé meredve állt meg az ajtóban, ahonnan a megszokott kis barna szekrény helyett a megsárgult, mintás tapéta vigyorgott ijesztően az arcába. Sok idő telt el, mire megszokta, hogy ketten maradtak Balázzsal. –ugyanakkor lelke szabad madárként repdesett. Nagy megkönnyebbülést jelent mindkettőjük számára, hogy a férfi elment. Agyában megint ott dörömbölt a mondat: „…egy hét múlva érkezem. Találkoznunk kell, látnom kell Téged!” Újabb jelenet játszódott le a gondolataiban. Fél évvel szakításuk után újra találkozgattak. Nem éltek együtt többé, de valamiért szükségük volt egymásra. Balázs anyuékhoz ment hétvégére. Egyedül voltam otthon. Vasárnap a reggeli kávémat iszogattam éppen, mikor éles berregéssel hasított a levegőbe a bejárati ajtó csengője. Bandi állt az ajtóban.
- Jó reggelt Mucikám! – mosolygott ellenállhatatlanul és – reggel lévén- józanul. - Bejöhetek?
- Persze… szia. – ezzel szélesre tártam előtte az ajtót.
- Gondoltam talán van kedved egy kis piknikhez. Hozd a bicajod és menjünk ki a tóra. Hoztam szendvicseket meg sört, kapj magadra valamit és menjünk. Vagy inkább le kéne kapni? – vigyorgott sokat sejtetően.

Igyekeztem nem venni tudomást a kérdéséről. Felvettem egy pólót és a farmer sortomat. Leheletnyi parfümöt szórtam a fülem mögé és máris útra készen mosolyogtam Bandi barna szemébe.
- Hoztam pezsgőt is, mert tudom, hogy az a kedvenced. De azt inkább most kellene elfogyasztanunk, mert melegen már nem olyan jó. Hm? –szegezte nekem a kérdést.
- Rendben van. Hónapok óta nem ittam pezsit. Hozom is a poharakat. Iszogattunk, beszélgettünk és ahogy fogyott az édes nedü, már nem is volt akkora kedvünk elindulni. Lassan a TV előtt kötöttünk ki és összebújva néztük a műsort. Eszegettük a hozott szendvicset és idővel a sör is felbontásra került. Ahogy lassan beúsztunk az alkohol bódító mámorába, kezdtük újra felfedezni egymást. Minden rosszat elfelejtve segítettem le Bandi pólóját. Kis idő múlva ott feküdtünk egymás karjában és szenvedéllyel kezdtük el birtokba venni a másik rég nem látott testét.

Nem volt szükség sem gyengédségre, sem előjátékra, mert mire az összes ruhadarab a földre került, már mindketten csak a megváltó behatolást vágytuk. Lábam szorosan András csípőjére kulcsolva segítette a mozgásban páromat. Húzz magadba! Szoríts erősebben! Most jó. – hallottam folyamatosan a fülem mellett. Szavaitól csak még jobban tombolt bennem a vágy. Hallottam, ahogy egyre hangosabban kapkodja a levegőt és ahogy testünk minden összetapadását cuppogás kíséri. Az izzadtságcseppek egyre nagyobb tócsává folytak össze egymáshoz ragadt bőrünk felszínén. Egyszerre jutottunk fel a csodák kertjébe és egymás szemében láttuk az ÉRZÉS-t. Ennél szebbet el sem lehet képzelni. Kis pihenő, egy cigi után Bandiban újra felizzott a tűz. Délutánig szeretkeztünk. Ahogy múlt az idő, elfogyott a sör és a pezsgő is. Legnagyobb meglepetésemre Bandi egy üveg konyakot húzott elő a hátizsákjából. Rosszat sejtettem, ami aztán meg is valósult.

Rövid idő leforgása alatt megismétlődött a rémálom. Bandi megint szeretkezni akart. Minden porcikám fájt és semmire nem vágytam jobban, mint egy kiadós alvásra. Mit sem törődve tiltakozásommal rám vetette magát és pillanatokon belül megint bennem volt. Fájt, ahogy belém erőszakolta szerszámát. Nem kívántam, és a nedvesség hiánya miatt véresre dörzsölte a hüvelyem.
- Nem kell ilyen kényesnek lenni! – mordult rám és tovább kínozta felsebzett testemet. Csaknem sírtam, mire megszabadultam tőle. Annyira részeg volt, hogy mikor lemászott rólam, félig letolt nadrággal, alva zuhant végig az ágyon. Ekkor megint megfogadtam, hogy soha többé nem engedem be ezt az embert a lakásomba. Lassan kergették egymást a szürke hónapok még szürkébb napjai. A nyárból ősz, az őszből lassan csikorgó, hideg, fehér tél lett. Liz és Balázs még mindig kettesben éltek. Az asszonynak hiányzott valaki, akihez esténként hozzábújhat, akinek elmesélheti örömeit, sérelmeit. Csak egyszerűen nagyon hiányzott valaki. Ebben a letargikus hangulatban talált rá az asszonyra András, mikor egy este a rég elfelejtett kazettájáért szaladt fel hozzá, amit a költözéskor nála felejtett.

Kivételesen józan volt. Sokáig beszélgettek, ami az asszonynak nagyon jót tett.
„Természetesen” néhány órával később ismét az ágyban kötöttek ki, ami ezúttal kellemes együttlétnek bizonyult. Mielőtt elaludtak volna, Liz a konyhába sietett bevenni a biztonságot jelentő tablettát. Nem volt könnyű egyedül nevelnie Balázst, ezért bármennyire is szeretett volna kistestvért neki, nem tehette meg. Így hát maradt a tabletta. Liz szeme előtt újabb rémtörtének filmkockái kezdtek peregni. Másnap beteg lettem. Vírus támadta meg az emésztőrendszerem és sem étel, sem ital nem maradt meg bennem. Napokig nem tudtam felkelni, annyira legyengültem. Később már csak a szédülés és a hányinger maradt, ami reméltem hamar elmúlik majd. De tévedtem… nem múlt el. Néhány hét után kezdett gyanússá válni a helyzet. Attól féltem, hogy terhes vagyok. Bár a lehetőségeket végiggondolva, nem lehettem az. Mindig megtettem minden óvintézkedést. Bepánikoltam. Végül úgy döntöttem, jobb biztosat tudni és vettem egy tesztet.

Mielőtt elvégeztem volna, leültem a fotelba és megpróbáltam logikusan végiggondolni, mit teszek akkor, ha terhes vagyok. Miután helyre tettem a gondolataimat, megcsináltam a tesztet. Az eredmény siralmas volt: pozitív. Fogalmam sem volt hogy történhetett. Az orvos aztán elmondta, hogy bár bevettem a tablettát, a hamarosan érkezett betegség következtében anyag csere zavar lépett fel, ezért a hatóanyag nem szívódott fel rendesen. Ideges voltam, nem tudtam mihez kezdjek és hogyan oldjam meg ezt a helyzetet. Senkinek sem mertem beszélni róla és nagyon egyedül maradtam a problémámmal. Kora este erőteljesen kopogtattak az ajtón. András állt a küszöbön, „kissé” ittasan. Meg sem várva, hogy behívjam, a szobába indult és az ágy végében kényelembe helyezte magát. Nem szólt semmit, csak a részegek egykedvű vigyorával bámult rám. Megpróbáltam elmondani neki, hogy terhes vagyok.

Csak azt szerettem volna, ha együtt érez velem és egy kicsit vígasztal. Ezzel szemben fel sem fogta, amit mondtam. Csak ült ott és vigyorgott rám.
- Terhes vagy? – kérdezte olyan közömbösen, mintha csak arra lenne kíváncsi, milyen napom volt ma.
- Terhes vagyok. Nem tudom hogyan tovább, félek-félek-félek!! – néztem rá kétsébeesetten.
- Nem kell félned. Nem lesz semmi baj. Gyere bújjunk össze egy kicsit Mucikám. – vigyorgott rám megint.
- Te nem vagy normális!! Nem hallottad mit mondtam??? TER-HES VA-GYOK!!
- És? Akkor már nem is akarsz összebújni velem? – bámult rám ártatlan képpel. Ekkor újra végigcikázott fejemben a gondolat, hogy ez az ember az őrültek közé való. Itt állok kétségbe esve, segítséget kérve és még csak tudomást sem vesz róla, hogy bajban vagyok. Remegve a szoba egyik sarka felé indultam és ledobott hátizsákját a kezembe kapva teljes erőből kihajítottam a lépcsőházba. Zörögve gurult le a lépcsőkön és nagy puffanással ért földet egy emelettel lejjebb. Ezután András elé álltam és a méregtől kipirulva ragadtam meg a karját.
- Takarodj innen és meg ne lássalak többet az ajtóm előtt! Te részeg disznó…!! Hord el magad, vagy úgy jársz, mint a csomagod!
- Ezt nem mondod komolyan… miért csinálod ezt? Én csak jót akartam neked Mucikám –meg persze nekem is. Ha neked ez nem kell… én el is mehetek. – lesett ki szempillái alól értetlenkedve.
- Takarodj!!!!!! Ezzel nagyot penderítve rajta kituszkoltam az ajtót, majd hangos durranással vágtam be utána.

A kis veréb már régen eltűnt a párkányról, de az asszony még mindig jéggé fagyott tekintettel pásztázta a hideg fémet, mintha a kismadár apró lábnyomait fürkészné a párkányon táncoló napsugarak között. Lassan megmozdult szempillája és az ablakról újra a gondosan hajtogatott papírra tévedt szomorú tekintete. Ismét kezébe vette, de nem folytatta az olvasást. Gondolataiba merülve, ám határozott kézzel kezdte a tűrésvonalak mentén összehajtani a papírt. Egész lényén látszott, hogy már tudja mit fog tenni. Lassú, magabiztos mozdulatokkal visszacsúsztatta a borítékba a levelet. Tollát kezébe véve egy gondolatnyi ideig habozott, ám a toll, mintha alig várná, hogy dolgozhasson, máris sercegve karcolta bele a „címzett ismeretlen helyre költözött, vissza a feladónak” szöveget a boríték égkék papírjába.

Kis ideig még merengve ült az asztalnál, a terítő csipkemintáit nézegette, mintha semmi fontosabb dolga nem akadna éppen.
- Most! –villant agyába hirtelen.
- Most kell megtennem. Akkor örökre vége lesz. Pillanatokon belül ott állt az ajtóban. Magára vette kabátját és sietős léptekkel távozott a lakásból. Az utcára lépve színes forgatag vette körül. Mindenki sietett valahová. Körülnézett, sejtelmesen elmosolyodott majd elindult ő is a szomszédos utca irányába, ahol tudta, évek óta ott áll egy piros postaláda…