Velencei Álom - A 6. naptól

6. Hétfő / Velence/
Reggel együtt ébredtünk kicsit zavartak voltunk mind a ketten. De ő oldotta a hangulatot és csókkal keltett. Semmi perc alatt beleszerettem játékos nyelvébe egyszerre forró és hideg ajkaiba. De pár csók után közölte menni kell, várja a munka. Lement letusolt én addig főztem egy teát. Megittuk majd egy meghitt ölelés és egy csók után elváltunk.
Még láttam az ablakból, ahogy alakja eltűnt a pirkadat homályában, teljesen összezavarodtam. Sose gondoltam, hogy én, én, aki a hideg önuralom képe vagyok, a megfontoltságé én nővel fogok szeretkezni. De ha ez még nem lenne elég mikor az alakja köddé lett feltűnt előttem egy kép. Áron…
A merengésből a telefon hangja zökkentett ki sms jött a főnökömtől. Sok sikert kívánt és várja már a munkáimat. Hurrá gondoltam magamban, de igaza van. Karnevál van, és nekem feladatom van nem is akár mekkora.
Felöltöztem, összeszedtem a felszerelésemet, elhatároztam mielőtt dolgozni kezdek, a hangulat kedvéért veszek egy korhű kalapot és maszkot.
Besétáltam a főtérre, a tömeg csak úgy hömpölygött. Álarcos jelmezes emberek jártak mindenhol, a turisták legnagyobb örömére mindenki fotózkodott mindenkivel. Elmosolyodtam, ahogy néztem őket, átéreztem az örömüket. Eszembe jutott mikor először jártam Velencében. Beleborzongtam az emlékekbe, én is ugyan így el voltam varázsolva, mint most mindenki más. A tér a boldogságé volt, a művészeteké a vágyaké és a szerelemé, és mindenek előtt a titokzatosságé.
A téren szólt a zene, minden irányból más, de mégis olyan harmonikus. Árusok tömkelege különbnél különb, ugyan akkor egyforma álarcokkal és szuvenírekkel kápráztatták el az arra járókat. Az árusok közt felfigyeltem egy nőre, akinek a portékája különlegesebb volt, mint a többi. A kész álarcokon kívül ő maga is festett – díszített párat. Nagyon szép és igényes munkái voltak. De maga a nő is különleges volt.
Haja fekete hátközépig érő, szétterült a hátán, az arca tisztán látható volt, mert elülső tincsei hátra voltak tűzve. Bőre kicsit kreolos volt, szemei sötétzöldek, különleges varázst kölcsönzött neki. Viszont egy csúnya seb éktelenkedett a bal szeme sarkából a füle felső és alsó vonala felé. De még így is elbűvölő volt, talán azért is mert nem rejtegette, ő ezzel volt teljes ezzel együtt volt olyan szép. Vékony kezei figyelemre méltóak. Ősi jelekkel voltak kitetoválva alkarja közepétől egészen kecses ujjai hegyéig. Titokzatos és varázslatos volt akár a karnevál.
A standja is különb volt egy kicsit, nem túl nagy, de volt egy kis beugró ahová bemehettél ott is megcsodálhattad portékáit. Különböző színű vásznakkal, képekkel volt díszítve, mint egy kis műhely.
Odasétáltam hozzá.
- Csao! – köszöntöttem kedvesen.
- Csao, kerülj beljebb! - szólt ki a sátor belsejéből. Elméláztam a képek és a maszkok között. Mind külön történettel bírt már majd hogy nem külön lélekkel is, valami különleges volt bennük.
- Miben segíthetek – kérdezte rezzenéstelenül. – Maszkot szeretnél?
- Igen részben, Hanna vagyok. Fotoriporter egy londoni magazinnál és…
- Szóval képek kellenek? – kérdezte szenvtelenül-
- Én csak… - kellemetlenül éreztem magam, de ekkor felnézett és a tekintetünk találkozott. Hosszan a szemembe nézett, mint ha olvasna. Majd berántotta a függönyt.
- Mit akar tőlem egy látó? – gyanakvó volt.
- Hogy micsoda? - kérdeztem meglepetten.
- Hogy nem tudnád? – méregetett gyanakvóan.
- Vannak látomásim ha erre célzol és tudom is hogy idézzem elő őket de nem tulajdonítottam neki sok mindent, eddig.
Tekintete felhős volt, az ég felé szegezte mormolt valamit, tenyerét egy éppen készülő maszk felett és mellett húzta el finoman, mint ha érezne, látna valamit. Egyszerre csak vége lett, komoly hűvös tekintettel nézett rám.
- Te vagy a pej ló, ő pedig a sárga, a fiú a sólyom. A sárga most elvágtatott fél, a sólyom pedig feletted száll. Kétségbe esett vagy, tehetetlennek érzed magad. Félsz cselekedni a szíved mind a két helyre húz. Rövid az idő, amit itt töltesz, nem kell választani.
- De hát… Én nem… - tiltakoztam volna, de tudtam miről beszél. Megrémültem, mert a látomásaimról beszélt folyton folyvást. Nem kell választanom? – Hogy érted, hogy nem kell választanom?
- Tapasztalnod kell most nem választani. Ha megtapasztalod a két életet, akkor majd talán eléd tárul az út és még választanod sem kell. Ők nem lesznek haragosaid soha. A sárga hirtelen haragú, de ahogy az apály és a dagály jár ő is lecsillapodik. – Mikor befejezte a kezembe adta az álarcot. Arany volt és fekete. Tetején tűzve fekete tollakkal, alján végig gyöngysorral, ami szintén arany volt és fekete.
- Ez gyönyörű, honnan láttad a látomásim?
- Ez a maszk – a kezemre tette hűvös kezét – ez árulta el. Meglepetten néztem, de ugyan akkor éreztem őt, az erejét megmagyarázhatatlan volt.
- Várj, had tegyem fel – felkelt és segített a maszkot felvenni – a maszk választja a hordozóját, mert a lelke egy szilánkját őrzi. Ahogy ez a tiédet, a nevem Ev.
- Köszönöm. – mondtam elcsuklott hangon, mindent tudtam és semmit, sírtam és nevettem akár hogy is melegséggel töltött el. Mielőtt elváltunk szorosan megfogta a kezem majd megölelt.
- Ha baj van, valamit nem értesz, ez majd segít. – Rám mosolygott, elhúzta a függönyt ő pedig visszatért a munkájához.
Úgy léptem ki a sátorból, hogy egyetlen képet se készítettem és egy petákot se fizettem az álarcért. Viszont valamivel, sokkal gazdagabb lettem, lelkileg egy csodát éltem meg ez már bizonyos. Lelkem szárnyalt, a maszkon át egy másik Velence tárult elém. A mai nap nagyon eredményes volt, sok emberrel beszéltem különböző történeteket hallgattam meg. Ami mégis a legjobban tetszett az a következő volt.
Egy kis iskoláskorú lányka, aki egy kedves tündérnek volt öltözve elmesélte nekem, hogy a kis zsebpénzéből készült a ruhácskája. Egész évben erre az egy hétre készül, szorgalmasan nevelgeti otthon a virágokat, amiket elosztogat ilyenkor azoknak az embereknek, akik szerinte a „legtisztábbak”, avatottak. Aranybarna szeme, hullámos barna vállig érő haja, fehér ruhácskája és a kosár virág tükrében tényleg olyan volt, mint egy igazi tündér. Tisztasága lelke szépsége elvarázsolt mindünket…
Kellemes emlékek hadával tértem haza. A cuccaimat ledobáltam a kanapéra. A maszkot a gyertyák és a füstölők mellé tettem „tiszta helyre”. Majd felmentem a galériába és elnyúltam az ágyon. Talán egy picit meg is szunnyadtam, elmerültem az emlékekben.
Mikor észhez tértem összefoglaltam a mai nap eseményeit megírtam a lányka történetét majd zuhany egy csinos ruha és irány a velencei éj, amiből sosem elég. Félénken ugyan de Gustohoz vezetett első utam, de Léna nem volt ott. Bolyongtam a városban, míg egy kis éttermet nem találtam ahová beültem kértem egy salátát és egy meleg teát. Merengve kissé csalódottan néztem magam elé a lány jutott eszembe, akinek oda adtam magam… furcsa érzések kavarogtak bennem… mikor a pincér váratlanul megjelent és egy pohár bort rakott le elém mellé egy cetlit: „Csao Bella!” És egy rajz egy maszkról. Meglepetten néztem fel mikor megláttam Áront, elmosolyodtam, de hirtelen kínosan is éreztem magam valamiért.
Oda jött hozzám…
- Leülhetek szép hölgy? – mosolya a füléig ért.
- Ilyen belépő után azt hiszem, nem lehet nemet mondani – szóltam félénken.
- Hogy telnek a napok? Rég láttalak… - kezében a poharat forgatta.
- Sugárzó és élményekkel teli, szép ez a város, egyszerűen csodálatos. A színek az érzések, varázslatos már-már misztikus.
Örültem is meg nem is zavartnak éreztem magam. Váltottunk még párszót aztán jeleztem én megyek, fáradt vagyok pihennem, kell. Kis csüggedt mosollyal, ugyan de tudomásul vette.
- Elkísérhetlek egy darabon? – kérdezte félve
- Igen… - válaszoltam kurtán.
Hazafelé egyikünk sem szólt. Mikor a házhoz értünk szembe fordult velem, ahogy nézett rám eszembe jutott Léna… Elszorult a torkom, szótlanul fordultam sarkon, és elindultam. De megfogta a kezem és magához vont. Ölelése megnyugtató volt, könnyed és meghitt, áradt belőle valami, amit még férfiben nem éreztem. Majd ki fakadt belőlem a sírás az elmúlt napok halk nesztelen nyomását eddig bírtam. Ő csak csendben ölelt megvárta, míg megnyugszom.
Mikor a sírás abba maradt ránéztem egy halvány mosollyal búcsúztam tőle és szótlanul felsiettem. Ő sem szólt, de hallgatása mindennél többet ért.
A kis sebtében emelt szentélyem elé ültem gyertyák és füstölők… a kimerültség és a nyugalom járta át a testemet, kibújtam a ruháimból hogy testem még jobban átjárja a levendula és a zsálya gyengéd füstje. Érzékeim lobogtak újra láttam most egy pej ló vágtatott végig a tengerparton csak vágtatott, fenn a szikla szirten a sárga ló állt, a magas eget pedig a sólyom szelte. A pej már tajtékban úszott, mikor egy öbölbe ért ahol rálelt egy ösvényre, a sziklák közt húzódott a fény felé vitt… Itt szakadt vége a látomásnak, öntudatlanul dőltem el szőnyegen.
7. Kedd (Velence)
A reggeli nap fénye beszűrődött az ablakon át a vékony bordó függönyön keresztül. Csalogatón játszottak meztelen testemen, melegséggel töltött el az ébredés. Újabb nap kezdjük, előröl. Összeszedtem magam, felöltöttem a maszkot és elindultam a mai nap felé.
Ahogy a tömegben bolyongtam felfigyeltem egy ismerős dallamra, egy kosztümös álarcos hegedült. Kétség nem fért hozzá hogy Léna az, tűnődve néztem játékát. Boldog voltam, de féltem is mikor megláttam őt. Sokáig néztem hallgattam, de Ő ügyet sem vetett rám. Rosszul esett és feszélyezett majd idegesen tovább álltam úgy éreztem magam, mint a pej ló… menekültem.
Este nem igazán volt kedvem menni sehová. Olvasgattam néztem a képeimet rendezgettem válogattam. Mikor már nagyon elnyűttnek éreztem magam kimentem sétálni egyet, pár utcával arrébb találkoztam Áronnal. Ő is sétát tartott, micsoda véletlen gondoltam magamban.
Beszélgetni próbált, de nem voltam rá vevő. A kikötőben megálltunk rám nézett, úgy ahogy előző éjjel, majd arcomat kezei közé fogta. Szótlanul bámultam rá, próbáltam hideg lenni, de a tekintete erejével szemben ez csak gyönge próbálkozásnak tűnt. De közben lényem csak kattogott menedék után kutatott a zavarodottság mezején, de minden második kép Léna volt… eszembe jutott az együtt töltött éjszakánk ekkor elfordítottam fejem kitörtem karjaiból és szaladni kezdtem. Eleredt az eső…
Csak szaladtam minden cseppet éreztem az arcomon, ahogy legördül. Láttam magam előtt Lénát mindent, ami azóta történt amióta megismertem. Ordítani tudtam volna, de nem ment, egy hang sem jött ki belőlem egy téren futottam át egy kiálló macskakőben megbotlottam és elestem, csúsztam pár métert a kövön. Sírni kezdtem nem a fizikai fájdalomtól, hanem a bennem tomboló zűrzavar miatt. Ott a lány, akinek oda adtam magam és a férfi, aki csodálatos és olyan érzéseket mozgat meg bennem, amit még senki.
Az eső cseppek hidegek voltak, de semmi erőm nem volt felállni csak feküdtem és néztem az esőt. Egyszer csak erős kéz karolt át, ölbe vett és elindult velem valahová. A külvilágból alig éreztem valamit, csigalépcsőn haladtunk felfelé, majd beléptünk egy ajtón érdekes illat csapta meg az orrom. Fahéj és gyümölcsöké, keveredve kellemes féri parfümmel. Feltehetően a hálószobájába vitt és az ágyra fektetett. Kibujtatott a vizes cipőmből és kabátomból.
Felnéztem Áronra, aki a nyugalom tükre. Mellettem ült én pedig szó nélkül hozzá bújtam az ölébe ültem és a vállába fúrtam az arcomat. Ő viszonozta az ölelésemet, éreztem izzani kezd a levegő, ahogy a teste átmelegíti az én jéghideg testem. Nem tudom meddig feküdtem a téren, de eléggé áthűltem.
Megnyugtatóan simogatta a hátamat, közelsége, férfias teste mind inkább felajzott… puszilgatni kezdtem a nyakát még végül most én fogtam kezembe az arcát. Barna szemeiben elveszettnek éreztem magam… egyszerre csak ajkamon éreztem az övét és nyelvünk érzéki táncot járt. Keze a trikóm alá bújt és gyengéden simította minden szegletét. Kiengedtem hosszú haját és beletúrtam csókunk vad volt, de mégis lassú. Levette rólam a trikót, mellbimbóim kacéran ágaskodtak, nem volt rajtam melltartó. Arcát közébök temette végig csókolta minden porcikám. Kibújtattam pólójából, a teste izmosabb volt, mint gondoltam, ujjaimmal lassan elgondolkodva jártam végig lopva csókokat dobva. Kibújtatott a nadrágomból én pedig őt az övéből, majd a fehér neműktől is megszabadultunk álltunk egymással szemben. Az idő megállt köröttünk egy pillanatra, hosszan pihentettünk szemünket egymáson és cirógattuk a másikat. Kezébe vette arcom és hosszan megcsókolt, leült az ágyra, újra ölébe vett, kicsit szűkös volt a hely odalenn meredező férfiasságától. De nem volt türelmetlen vagy telhetetlen, ő csak szeretett minden pillanatban, minden érintéssel, csókkal, mozdulattal.
Az ölem izzott, megemelkedtem kissé és beleültem kemény tagjába, majd lassan ringatni kezdtem a csípőm. Eggyé váltunk, tökéletes harmóniában mozogtunk együtt, akár milyen pózt is vettünk fel szeretkezésünk során. Mert ez nem közönséges szex volt, szeretkeztünk, az más… Hajszoltuk a beteljesedést egymásba fonódva, egyre gyorsabban. Míg végül nyögések, részemről apró sikolyok közepette verejtékben úszva, remegve éltük át a beteljesedés hullámait.
Elterültünk az ágyon összebújva feküdtünk egy darabig szótlanul. Cirógattuk egymást olyan volt minden, mint egy álom. Felkeltem és a zuhanyzó felé vettem az irányt, velem tartott. Mikor végeztünk kért aludjak nála. Hezitáltam kissé, de közben megnyugvást adott ő nekem, menedéket. Maradtam.