Vége a világnak?

Ez volt az utolsó mentsváram. Csak ennyi maradt. Már ez sincs. Gondolta Lídia.
– Ha én nem kellek senkinek, hát nekem sem kell senki. Szólt hangosan is a szélbe kiáltva keserűségét és ugrott. A szél a hajába kapott és ő élvezte a súlytalanság pillanatát. E pillanatban már nem létezett számára semmi és senki. Az iszákos anyja, az apja aki születésekor elhagyta, és az sem akit eddig a szerelmének tartott.
A következő pillanatban elsötétült előtte minden. Becsapódott az ötödik emeletről a betonon elhullajtott szemétkupacba. Az ütés ereje akkora volt, hogy eltört minden csontja. De erre ő csak egy pillanatra emlékezett. Ha ezt emléknek lehet nevezni egyáltalán.
Hiszen a következő pillanatban már egy csodás nyári réten állt. A réten madarak csiviteltek gyönyörű, színpompás virágok nyíltak és harmatos fűben hanyatlott hátra a teste. Lágy zene dallamát sodorta felé az enyhe szellő. Néha elmosódottá vált a kép, ám hamar kitisztult minden.
A réten egy nő suhant felé. Kézen fogva egy férfival. Nem jártak, nem mozgott a lábuk. A szelek szárnyán suhantak felé. Mikor mellé értek, annyira közel érezte magához őket, mintha őbenne élnének. Ugyanakkor tudata mélyén felderengett, hogy tulajdonképpen nincs is ott senki. A fejében kialakult egy halk zene. Egy zene, egy dallam lüktetett, mely hamarosan szavakká állt össze. Az angyali páros hozzá szólt, őt szólította, őt noszogatta.
„Térj vissza! Még nem maradhatsz! Nem teljesítetted a feladatodat. Muszáj felébredned és teljesítened amit a sors kiszabott rád!”
– De miért tenném? Nem! – sikoltotta válaszul – Mindenki ellenem fordult! Még azok is akiket barátaimnak gondoltam! Nem kellek senkinek. Nem vagyok jó semmire.
Halkan, alig hallhatóan zokogni kezdett. „Még azok is halálra ítéltek engem és az egész emberiséget, akikben pedig bíztam. Mi értelme hát visszatérnem?”
„Mert ez nem a te utad”– szólt a nő.
„Mert még sok csoda vár rád a való világban”– felelt a férfi.
„Ugyan! Senki és semmi sem vár rám. Meghalok, mert meg akarok halni. Az emberiségnek is vége. Megmondták, leírták… Nálam okosabbak! ”
„Elárulok neked valamit”– szólt a nő – „Mindenki a saját ketrecében zárva él odaát.”
„A te dolgod annyi, hogy nem hagyod a ketreced rácsait magadba mélyedni. Törd szét a rácsokat, ha neked úgy tetszik.”– hangzott a fejében a kedves férfihang.
„Nem maradhatunk tovább és te sem. Menj, és teljesítsd a küldetésed! De, hogy ne érezd magad egyedül, adok melléd egy kísérőt. Őt csak te láthatod, de mindig emlékeztetni fog ránk és a feladatodra.„Hallatszott egyszerre a két hang, ezzel egyidejűleg megjelent mellette egy hófehér, fekete bajuszú, piros nyelvű, nagy, fehér fogú, macska. Az állat – ha az volt és nem délibáb – a lány derekáig ért. Hosszú izmos testével unottan nyújtózott egyet, meglebbentette szárnyait és megnyalta Lídia kezét. Félni kellett volna ekkora ragadozóval magára maradva, furcsa módon azonban nem érzett félelmet. A lény megnyugtatólag hatott rá. Megnyugtatta és elfelejtette vele az életében történt rossz dolgokat. Annyira szép volt, erőtől duzzadó… Kísérő? Nem tudta mihez kezdjen vele, de a szemét rajta felejtette. Egy új, merőben más hang szólalt meg a fejében. Nem tudta volna azonosítani a hang tulajdonosának nemét. Éppúgy lehetett volna férfi basszus, mint női alt. Hasonlított egy lágy, érzéki zene szólamához, benne mégis vad szenvedélyt keltett. Vágyat arra, hogy hallgasson rá. Csakis őrá, senki másra! Egészen a foglya lett.
„Kövess engem, kérlek” – csak ennyit értett, pedig tudata mélyén érezte, hogy sokkal több volt ebben a hangban. Sokkal több! Sok más, amit nem érthetett. Mégis azt tette, amire a hang kérte.
Egyedül maradt a műtőben. A többiek a dolgukra siettek. Várták őket más, súlyosnál-súlyosabb esetek. A klinikán – ahova Lídiát szállította a mentő – nem volt helye az időpocsékolásnak.
– Sajnálom – szólt a műtőorvos szomorúan, amint letekintett az asztalon fekvő véres hús és csontkupacra, ami valamikor Lídia volt. Egyedül a lány arca volt felismerhető. Csodával határos módon, az nem volt sem törött, sem kifejezetten véres. Látszott ugyan pár csepp vér a homlokán, de ez sem rejtette el a szépséges arcát. „Pedig annyira szép lány volt. Kár érte.” Pár pillanatnyi levegővétel között eltűnődött azon, vajon mi vihet ilyen cselekedetre egy csinos, fiatal nőt?
Pecekig állt és nézte merengése közben. Arra eszmélt, hogy valami furcsa. Mintha megmozdult volna a lány ujja, pedig ez orvosi szempontból lehetetlennek tűnt. Megrázta a fejét, hogy megtisztuljon a sötét gondolataitól. A gépek halkan zümmögtek, sípoltak. „Le kéne kapcsolnom”– gondolta, mégse vitte rá a lélek, hogy megtegye. Valami bénultság vett erőt rajta. Nem tudta megtenni, pedig ez volt az egyetlen logikus döntés. Meghalt. Ilyen sérülésekkel nem élhet senki ember fia. Mindkét lába eltört és belső sérülései is vannak szép számmal.
Azonban az ujja ismét rándult egyet. A gépek hangja is mintha megváltozott volna! Az előző monoton sípolást felváltotta a halk, alig hallható, lassú, de egyenletes pittyegés. Beindult az éltető levegőt biztosító légkompresszor is. A lány mellkasa emelkedett és süllyedt ennek ritmusára.
„Ez nem lehet! Biztosan álmodom! Az előbb a professzor úr is megállapította a halál beálltát. Tévedés tehát kizárva.” A biztonság kedvéért mégis megnyomta a riasztó gombját. A riasztó visszaszólította a slepp tagjait, akik gépiesen munkához láttak.
Lídia teste ennek eredményeképpen, hamarosan az intenzív osztály egyik termébe került.
Éles fájdalomra ébredt. Mindene fájt, szúrt, hasogatott. Sikítani kellett volna, de nem tudott. Nem jött ki hang a torkán, sőt az állkapcsa sem mozdult. A szemét ki tudta ugyan nyitni, de az éles fény annyira bántó volt, hogy inkább hagyta lehunyva.
Lehunyt szempillái mögött feltűnt – mint egy délibáb – a lény. „A társam.” – gondolta magában.
Vajon miért adták őt mellém? Egyáltalán, kik azok az ők? Nem tudta. Azt sem, hogy miért nem hagyták meghalni? Hogy mit vártak még tőle?
Önmagától nem várt semmit. Tudta, hogy nem lett volna szabad túlélnie, mégis… „De miért?” – tette fel magának a kérdést, noha a válaszra is azonnal rálelt a gondolatai között. „Ezt is elrontottam! Nekem még ez sem sikerült!”
Elkeseredettségében és kimerült állapotának köszönhetően ismét magába zárta a sötét.
Újra a réten ébredt, de az most mintha kissé megváltozott volna. A kontúrok nem voltak élesek és a tárgyak is mind lebegni látszottak. A fák, a virágok… Mind megannyi szürke felhő. Eltűntek a színek.
„Hol vagyok? Vajon hová kerültem?”
Megjelent mellette két alak. A lány majdnem felelősségre vonta őket, hogy hova hozták, miért nem maradhatott ő azon a szép, színes réten amire emlékezett? Rájuk pillantva azonban elakadt a szava. Apja és anyja álltak mellette vértől csöpögve. Nem ismerte fel egyikük kinézetét sem, annyira elborította őket a vér és a szenny, de tudta, nem lehetnek mások, csak ők. Látta apját hadonászni egy késsel és hallotta anyja sikolyait, noha a kés a semmit szabdalta és anyját sem érte el soha. Elborzadt e látomáson és ettől ő is sikoltozni kezdett: „Nem akarom látni! Vigyetek innen! Kérlek…”
A fehér macskaszerű lény intett egyet erős, puha mancsával és elsöpörte a látomást. Lídia azt se észlelte addig a pillanatig, hogy jelen van. A látomás mégis egy intésére eltűnt. A lányt ismét körbevette a sötétség. A semmiben lebegett. A sötétben. Félt, rettegett az ismeretlentől. Az egyedülléttől.
„Ezt akarod?”– érdeklődött a fejében a halk muzsikaszóból összeállt gondolat.
– Nem. Ez szörnyű! Semmiképpen sem szeretném én ezt. De ez nem történt meg. Anyu rákban halt meg, apuról pedig azt sem tudom él-e. Miért gyötörsz hát engem ilyen szellemképekkel?
„Nem én gyötörlek.”– szólt a hang a fejében – „Amit láttál, az most benned van.”
– Na, de… Én sosem akartam ezt! Sosem gondoltam ilyenre. Ez nem valós! Kérlek, vigyél inkább arra a másik rétre! – könyörgött Lídia.
„Sajnálom. Az a rét most még messze van. De rátalálhatsz egyszer. Ha kitartó leszel és hiszel magadban. Az a rét – és sokkal több is – benned fog felépülni. Csak akarnod kell áttörni a falakat. Ehhez először azt kell eldöntened, ténylegesen mit akarsz?”
– Én… én… Nem tudom.
„Akkor nem tudok segíteni.”– szólt szomorúan a lény és lassan elmosódni látszódtak a körvonalai.
– Várj! Kérlek! Ne hagyj magamra! Már csak te maradtál nekem. Kérlek, ne hagyj el te is! – vergődött a ketrecében a lány.
„De hogyan adhatnám meg neked azt, amiről azt sem tudod akarod–e?”– kérdezte a majdnem láthatatlan macska.
– De! De tudom! Igen, most már egészen biztos vagyok benne. Nem akarok egyedül maradni. Maradj velem kérlek.
„Én mindig veled maradok. Itt élek tovább benned. Ehhez annyi kell, hogy akarj élni. Megteszed ezt önmagadért? És értem?”
– Igen, igen! Megígérem! Élni fogok, ha ezt akarod. Bármennyire is fáj. Bármi is történjék. Kérlek, maradj velem– zokogta Lídia.
„Ám legyen! Élj és szeress! A halált, a gyűlöletet váltsa fel benned a szeretet. Csak ennyit kell tenned és élni fogsz. Amit eddig életnek hittél, nem az a valóság. A valóság ennél sokkal több. Szebbé és jobbá csak te teheted. Vállalod ezt?”
– Igen – mondta ki a lány a döntő szót és a sötétség eltűnt.
Napokkal később tért magához a kómából. A saját teste és a hathatós orvosi segítség addigra meggyógyította őt annyira, hogy a szörnyű fájdalmakat nem érezte annyira szörnyűnek. Természetesen nem tudott lábra állni és egyedül semmire sem volt képes. Még a legszükségesebb dolgokat is az ágyban kellett elintéznie. Egy kedves nővér a markába illesztette a jelzőcsengőt, hogy meg tudja nyomni, amikor már annyira erős lett, hogy megtarthassa azt a kezében. Előbb azonban megígértette vele, hogy csak akkor használja, amikor az ágytálat ki kell üríteni. Szót fogadott, hisz megígérte a lénynek. Nem akarta, hogy az a csodálatos teremtmény kivesszen belőle.
– Ez egyszerűen nem lehet igaz! – kiáltott fel a professzor, amint megnézte Lídia kórképét.
– Valami baj van, professzor úr? – kérdezte aggódva a kezelőorvos – Vállalom a felelősséget a döntéseimért, de kérem árulja el nekem, mit csináltam rosszul?
– Hogy rosszul? Rosszul!? – suttogta a professzor – Ezt nézze meg!
A professzor a kezelőorvos orra alá nyomta röntgen felvételeket.
– Ezt magyarázza meg nekem, kérem.
A kezelőorvos rápillantott a felvételekre, amin nemrég ő maga is elcsodálkozott.
– Bocsásson meg kérem, de…
– Nem, ne szabadkozzon. Csak árulja el nekem, mit csinált, hogy azok a csontok összeforrtak, amikor minden tudásunk szerint nem tudtak volna összeforrni. Ez képtelenség! Egyszerűen hihetetlen! De a maga gyógymódja – akármi is legyen az – csodát tett.
A kezelőorvos a dicsérettől megilletődötten bámult felettesére, de egy hang sem jött ki a száján.
– Úgy! Szóval meg akarja tartani a titkát. Megértem önt. Ha én ilyen csodadoktor lehetnék és nem egyszerű orvosprofesszor, lehet én is ezt tenném.
– Na, de… Én… Nem… – dadogta az orvos.
– Csak ne szabadkozzék kérem, csak ne szabadkozzék. Kezelje továbbra is úgy a beteget, ahogy eddig tette. De kérem önt, szíveskedjen ezt a gyógymódot alkalmazni a többi páciensünkön is. Nagyban növelné intézményünk jó hírét – azzal sarkon fordult és magára hagyta az elképedt fiatal orvost. Folytatta a vizitet, ám az orvos nem tudott elszakadni Lídia mellől. Senki nem tette neki szóvá, hisz elterjedt a hír, hogy ő egy csodadoktor. Ki merne szembeszállni az ő hatalmával – bármi is legyen az?
Tivadar doktor elmélázva nézte a szép arcot, ami első látásra is lenyűgözte őt. Akkor is csodálkozott ugyan rajta, hogy lehet, hogy épségben maradt a fej, amikor még a gerinc is kissé roncsolódott. A hivatalos jelentés szerint fejsérülést is szenvedett, mert a feje a járdán koppant és véres lett. Ám amikor ő meglátta a sürgősségi osztály műtőasztalán, az arca már tiszta volt. Se vér, se semmilyen szenny nem mocskolta be. Kereste a fejsérülés nyomát, de nem talált semmit. Ezt annak tudta be, hogy a jelentésben szereplő adat téves. Annak kellett lennie. És mégis… Most újabb álmélkodásra adott okot a lány rohamos felépülése olyan sérülésekből, amik több hónapon keresztül ágyhoz láncolták volna őt, a tudomány jelenlegi állása szerint. Kómája is „csak” napokig tartott, ám a lány nem beszélt senkivel azóta sem. Sőt, a szemét is csak pillanatokra nyitotta ki, és a vizsgálatok után is szinte azonnal lecsukódtak az emlékezete szerint is gyönyörűszép kék szemek. A sürgősségin muszáj volt belevilágítania és azóta is párszor… Mégsem emlékezett pontosan a színére.
„Tényleg! Vajon milyen színűek? Muszáj megnéznem!” – döntötte el magában. Felhúzta Lídia szemhéját és belevilágított a lámpával, halk nyöszörgést kiváltva ezzel a lányból.
– Kérlek… – hallott Tivadar doktor egy halk hangot. A hang annyira fájdalmasnak és elkeseredettnek hangzott, hogy ijedten leeresztette a szemhéjat anélkül, hogy választ kapott volna a kérdésére. Fülelt, de nem hallott semmit sem. „Talán csak képzelődtem”– gondolta az orvos.
„Igen. Biztosan csak képzeltem. Eddig senki nem hallotta megszólalni a lányt.”
Körülnézett az egyszemélyes kórteremben, de rajta kívül senki nem volt bent. Az orvosok egyöntetűen azt diagnosztizálták, hogy Lídia képes lenne már beszélni, de legalább jajgatni vagy bármilyen más hangot kiadni és mivel mégsem tette, arra gondolhattak csak, hogy a hangképző szervei közül érte valamelyiket károsodás. Mivel a vizsgálatokkal nem találtak fizikai sérülést, ami ezt megmagyarázta volna, pszichikainak tekintették a szótlanságot. „Nem ritka az öngyilkosok körében ez.”– nyilatkozta egyik pszichológus kollégája. „Erősen visszahúzódó lelki állapotra utal mindenképpen, de ez természetes nála. Amikor átkerül hozzánk, ígérem tüzetes teszteknek vetem alá, mielőtt kiengedném.”
Ebben egyeztek hát meg, de most mintha megint hallotta volna Tivadar. Ismét ellenőrizni akarva a szemműködést, fejét visszafordított a lányra és szemével annak szemébe nézett mereven. Ám mielőtt a lámpát felkattinthatta volna, kipattant Lídia szeme egyenesen Tivadar szemébe bámulva.
– Kérlek, ne… – hallotta a férfi ismét azt a suttogást. Igen, most már látta mozogni a lány száját. Ő mondta hát.
– Mit ne, gyönyörűm?
Lídia megköszörülte a torkát, amire nem kizárólag a hangja visszanyerése miatt volt szüksége. Sokkal inkább időt próbált nyerni ezzel. Időt azért, mert egy álmodozó szempár nézett vele farkasszemet, amit soha ezelőtt nem látott és amit ő gyönyörűségesnek tartott. Első pillantásra nem tudta volna meghatározni a színét. Azt sem tudta miért hatott rá ennyire bénítóan. Muszáj volt nyitva tartania a szemét, noha még mindig bántották az éles fények. „Ezt a gyönyörűséget minden pillanatban látni akarom”– döntötte el magában. Tüzetesen megszemlélte hát azokat a szürkébe hajló sötétkék szemeket, ami eszébe juttatta a…
„Mit is? Tudom, hogy emlékeznék egy ilyen szivárványos tekintetre, ha valaha láttam volna már!”
Erőltette az agyát és egy pillanatra a nagy erőlködés hatására lecsukódott a szeme. Ekkor meglátta! Ugyanaz a szempár tekintett vissza rá most is. Attól a lénytől származott, akinek ő ígéretet tett. Akit semmiképpen nem akart elfeledni, sem hagyni elpusztulni. Miatta maradt életben!
– Miattad maradtam életben – suttogta és erőlködve ismét kinyílt a szeme.
– Miattam? – csodálkozott az orvos – Az lehetetlen szépségem. Sajnálom nagyon, de sohasem találkoztunk még. Pedig biztosan emlékeznék rád. Az is egészen biztos, hogy ezek után sosem foglak elfelejteni.
Lídia erőtlensége miatt nem tudott magyarázattal szolgálni és vitatkozni sem. Csak annyira tellett erejéből, hogy annyit kérdezzen: – Szép vagyok?
– Khm… Nem mondanám, ha nem lennél az. Gyönyörű vagy és csodálatos – felelte Tivadar. Észlelve a lány ismételt ájultságát halkan hozzátette: – Muszáj lesz téged megismernem jobban. Gyógyulj meg kérlek mihamarabb a kedvemért. Igen, azt hiszem elkövettem egy óriási hibát. Nézzenek oda! Egy orvos, aki beleszeret a betegébe. Mondhatnám a betege lettem. Nahát!
Eközben zavartan elfordult és elsietett a lány közeléből, mielőtt még jobban elhatalmasodna rajta az a vonzerő, ami a nőből áradt felé.
 A férfi nem volt kiemelkedő tehetség. Nem végzett kitűnőre az orvosin semmiből. Az ismeretei ugyan elegendőek voltak, hogy orvosi praxist folytasson, ám nem emiatt vált belőle sebész. Ami azzá tette amivé mára vált, az a magabiztos, erős keze volt. És a mentalitása. A klinikán sok nő rajongta körbe, de ő nem tudott mihez kezdeni velük. Nem mintha nem tetszett volna senki nei. Ó, nem! Nem volt ő válogatós! Azaz nem lett volna, ha egyszer is sikerül igent mondania bármelyik felkérésre. Élete nagy kudarcaként élte meg ezt. Félt, rettegett a nőktől. Nem tudta az okát, mert mikor páciensekkel kellett kommunikálni, akkor határozott, kedves modorra váltott. Egyfajta automataként. Mindig tudta mit akar hallani a beteg és azt is, hogy neki mit kell mondania. Kivétel nélkül minden beteg a bizalmába fogadta és megnyílt előtte lélekben. Jobban mint bárki a saját maga papja közelében. Jobban bíztak benne a betegek, mint a férjükben, avagy a feleségükben. Jobban, mint önmagukban. Emiatt hitet tudott csepegtetni a bánatban elmerült szívekben éppúgy, mint a csalódott, hitehagyott páciensekben. Ha nem fizetett volna jobban a sebészi hivatás, átnyergelhetett volna a pszichológiára is. Annak, hogy nem tette csak részben volt oka a fizetés, a pénz. A másik tulajdonképpeni ok az volt, hogy ott egyszem férfi lett volna az orvosok között. A többi munkahelyen sem voltak sokkal jobbak ezek az arányok.
Félreértés ne essék, Tivadar szerette a nőket. Szerette elnézni őket. Ahogy járnak, mozognak, néznek és csókolnak… Bár neki magának ritkán volt alkalma a csókjukat érezni, mégis tudta mire gondol, amikor ilyesmi jutott eszébe.
Egyetemista koráig szűz volt. Első évesen – mint mindenki más – belevetette magát a nyüzsgésbe. Egy buli alkalmával erősen beivott és ekkor történt meg a dolog. Két szintén kapatos, nála idősebb szép lány elcsábította. Akkor volt életében először és egyben utoljára is szexuális aktusa. Ez azonban nem vette volna el a kedvét. Nem is vette, hiszen nem csupán szexelt vele a két nő. Külön–külön és együtt is szeretkeztek vele. Csókolták a száját, a testét, simogatták és játszottak vele. Hagyták őt magát is kibontakozni. Igénybe is vették amit férfiként nyújthatott nekik a szájával, a nyelvével, az egész testével… Azonban másnap, mikor a kábulat elmúlt, a lányok rá se néztek. Próbált velük szóba elegyedni, de mikor az előző éjszakára utalt, otthagyták. Nem akartak emlékezni rá.
A probléma ekkor keletkezett. A férfi félénk lett. Az alkohol és a drogok talán enyhítették volna a félénkségét, ám őt egyik sem ejtette a bűvkörébe. Nem hiányzott neki a másnaposság, a fejfájás, a hányinger és semmi ami ezekkel jár. Az volt az utolsó buli amiben részt vett. Noha későbbi italozási kísérleti során elszabadult érzelmeknek köszönhetően még elcsattant egy–egy csók, más nőkkel.
Többen mondták rá, hogy papnak is mehetett volna ezzel az erővel. Ő ugyan nem hitt ebben és a vallások egyikében sem. Ízig–vérig materialista elveket vallott. Sem istenben, sem a szellemekben nem hitt, de még a lélekvándorlás ötletét is elvetette. Éppen ezért siratott meg minden beteget, sérültet, aki már eleve élőhalottként került a keze közé, és akiket emiatt lehetetlen volt megmenteni.
Lídiáért is hasonlót érzett. Szinte testileg fájt neki, ahogy a szeme láttára távozott egy csodálatosan szép, fiatal nőből az élet, miközben tudta, hogy még sok szépet élhetett volna meg. Ez a nő – mint tudjuk – nemcsak emiatt ragadott meg a képzeletében. Igen megragadt, mert esténként vele álmodott. Mondhatni amióta megpillantotta, vele maradt, maga sem tudta miért. A műtétek rövid szüneteiben, otthon főzés közben, vagy akár olvasás közben is pillanatokra lehunyt szeme előtt mindig maga előtt látta. Az arcát és a szemét.
Az arc formájára ugyan nem emlékezett és a szem színére sem. Mégis tudta, hogy ő Lídia, a lány aki felépült minden tudományos ész érv ellenére, miközben már rég halottnak kéne lennie. Ő azonban nem hitte ezt. Örült, hogy saját kudarca ellenére a nő életben maradt.
Azt szerette volna, ha a lány felépül és boldog mosollyal tekint rá. Számtalanszor elképzelte, hogy simogathatja azt a szép arcot és a lány visszasimogatja őt. Az is sokszor felmerült benne, hogy talán jó lenne az íze. A csókja íze… és talán másutt is megkóstolhatná, mint régebben azt a másik két lányt. Elpirult, amikor ilyen az eszébe jutott. Hogyan is gondolhatna ő erre?! Egy ilyen lánynak biztosan több udvarlója akadt, mint amennyi szikét ő elhasznált már a műtétjei során. Jó ha van harminc éves.
Harminc? De akkor biztosan van neki családja is. Férje, gyereke… Talán szeretője is. Miért kéne hát neki egy elcseszett negyvenes orvos, aki kész csődtömeg. Rendben, annyira azért mégsem, hiszen ha az anyagiakat nézzük, van mit felmutatnia. Saját kertes háza, benne jól felszerelt konyhával, hálószobával, amiben hatalmas ágy állt többnyire kihasználatlanul, mert ő a munkába temetkezett. Abban lelte örömét, ha másokon segíthetett. Meg a főzésben. Volt ugyan bejárónője, aki takarított és mosott a korszerű eszközökkel, amiket ő vett neki, ám többnyire ő maga látta vendégül az idős nőt, saját készítésű étkekkel, saját recept szerint. Kettejük kapcsolata az idők során barátsággá vált. A takarító eszközök használatát is közösen fedezték fel, mert a nő esküdözött, hogy el tudja látni a feladatát seprűvel, lapáttal és törlőronggyal is, de Tivadar sokszor vette észre barátján, hogy annak fáj a háta, karja. Nem tette ezt szóvá neki soha, csupán igyekezett könnyebbé tenni az életét.
Együtt sírt vele, mikor annak férje eltávozott az élők sorából. Ettől az időtől kezdve a bejárónője szinte szobalánnyá lépett elő. Egy idő után csak aludni járt haza. Később már aludni sem. A férfi felajánlotta neki az egyik vendégszobát és ő – bár kissé szabadkozott – később elfoglalta. Mindig talált magának valami rendbe tenni valót. Tivadar egyre jobban aggódott érte, mert látta az asszony leépülését. A szeme láttára aszalódott össze és egy év alatt vagy tízet öregedett férje elvesztését követően, mégse panaszkodott soha. Ezért is ajánlotta fel azt a vendégszobát, mert folyamatosan figyelemmel kísérhette az egészségi állapotát.
A férfi életét megkönnyítette, amiért hálás volt neki, de mostanában egyre többet gondolt Lídiára, a csodával határos módon felépülni látszó lányra. Titkon abban reménykedett hát, hogy amint felépül a lány, főzhet neki is egyszer jó ebédet, vagy vacsorát.
Az élmény, amiben első szemkontaktusa során része lehetett vele, örökre az emlékezetébe vésődött. Akárcsak a lány szemének színe, bár ha nyilatkoznia kellene, nem tudott volna felelni e kérdésre.
Később Lídia a sebészetről átkerült a pszichiátriára. A kezelőorvosait hamar meggyőzte, hogy csak pillanatnyi szédülés fogta el és egyáltalán nem akart ő öngyilkos lenni. Arra nem talált és nem is adott magyarázatot, hogy mit keresett fent az ötemeletes épület tetején hajnal egykor. Időszakos amnéziának fogták fel.
Újabb pár héttel később a lány elhagyhatta a klinikát. Már az is csodaszámba ment az orvosok körében, hogy egyáltalán életben maradt. Fizikai felépülése és annak sebessége szintén csodálatra méltó volt. Senkisem talált elfogadható magyarázatot arra sem, miként forrhattak össze a szinte szilánkosra törött csontjai, pusztán pár heget hagyva hátra a bőrén. Mikor végleg elhagyhatta a klinikát ezek a hegek is halványodni látszódtak.
A lány hangulata azonban nem lett rózsásabb ezek után sem. Tudta, hogy nem tehet mást, muszáj életben maradnia. Nem teheti meg ezt a benne élő lénnyel, akit csodált. Ő mindig emlékeztette rá, hogy segít neki mindenben, de csak addig maradhat életben, ameddig ő.
Az orvosokkal folyamatos vidámsága elhitette, hogy semmi lelki trauma nem érte. A teszteken is simán megfelelt. Emlékezett egy férfira, aki mellette volt halálában és vele volt akkor is, amikor újjászületve öntudatra ébredt. Igen, tudatában volt annak, hogy ő egyszer már meghalt. Mi más magyarázata lenne annak a csodás helynek, ahol járt? Olyan sehol a világon nem létezik. Ezen a világon nem! De emlékezett a rosszra is. A gonoszra. Nem feltétlenül ezt a kifejezést használta volna arra, amit látott, de érezte az ártó szándékot azokban, akiket szüleinek láttattak vele. Titkon ugyanis remélte, hogy ez utóbbit csak álmodta, pedig visszaemlékezve, nagyon is valóságosnak érzett mindent. Csakúgy mint azt a sötét ürességet, ami annyira megrémítette őt. Abból az a gyönyörű szempár mentette ki. Ami ahhoz a lényhez tartozott, akinek ő ígéretet tett és akit óvott. Aki miatt élt.
De létezhet, hogy egy igazi, élő embernek ugyanolyan szeme legyen, mint aki benne él? Ráadásul egy férfinak!?
A férfiakkal megélt tapasztalatai szerint ők a rosszakhoz tartoznak. Igaz, ha a „barátnőire” gondolt, akkor sem tapasztalt sokkal jobbat. A nőkhöz a lelki bántalmazások fájdalmai, a férfiakhoz inkább a testi vonatkozásúak tartoztak.
Elcsodálkozott azon, hogy ezekre múlt időben gondol. Már nem fájtak. Egyik sem. Kicsit sem! Mintha az az élet nem is lett volna az övé. Bár emlékezett mindenre, amire emlékezhetett. Rádöbbent azonban, hogy az mind nem számít. Mostantól egy dolga van csupán: élni. Életben maradni amiatt az ígéret miatt.
Azt mondták még feladata van ebben az életben. Hogy mi lehet az? Fogalma sem volt róla. Ez sem érdekelte, mint ahogy az sem, mi fog történni vele, ha kikerül a klinikáról. Azt ugyan sejtette, hogy az albérlete nem maradt meg. Még szerencse, hogy szinte semmilyen emlék avagy értéktárgya nem volt. A legszebb ruhát is magán viselte, amikor „leesett” a tetőről. Ezt hitette el mindenkivel, ehhez kellett hát tartania magát. Hogy leesett. Az esés közben a ruhái használhatatlanok, szakadtak és véresek lettek. Hm. Kiengedték, de mit vegyen fel? Azokban a ruhákban nem tudott, más meg nem volt. Ezen tépelődött, miközben még mindig a kórháztól kapott hálóingben várt a papírjaira. Emiatt csak az utolsó pillanatban vette észre, hogy valaki letelepedett egy mellette levő ülésre. Zavartan kapta fel tekintetét a padló köveiről csak azért, hogy ismét elvesszen azokban a csodálatosan szép szemekben.
– Khm… Bocsánat. Szabad ez a hely? – kérdezte Tivadar zavartan Lídiát.
Magában meg ezt gondolta: „Teljesen elment az eszem! Mit akarok én ettől a szép nőtől? ”
Lídia felocsúdva e szavak hallatán, ismét eltöprengett a hasonlóságon. „Nemcsak a szeme hasonlít”– futott át rajta – „Ismét hallani vélem azt a dallamot a hangjában is. Vajon ki lehet ez az ember?”
– Elnézést, nem vettelek észre. Ki vagy te?
– Ó, de illetlen vagyok. Mindig elfelejtek bemutatkozni, azoknak akiknek a nevét tudom. Martonosi Tivadar vagyok.
– Szép név. Horváth Lídia a nevem – nyújtott kezet a lány illedelmesen, de a következő pillanatban vissza is kapta azt. Gyanakodva mérte végig a férfit, igyekezve nem a szemébe bámulni. Tudta, ha belenéz, elveszett és semmire sem fog emlékezni ebből a találkozásból. Pedig neki most nagy szüksége van információkra. Akár erről az emberről is, aki az előbb jelentette ki, hogy ismeri őt.
– Honnan ismersz engem? Azt mondtad, tudod a nevemet…
– Én kérek elnézést. Azt mondták elmúlt az amnéziád. De bolond vagyok! Az csak az előző életedre vonatkozhatott… – szabadkozott az orvos, ám ekkor észrevett valamilyen változást a lány tekintetében. Nem tudta mire vélni. Ő nem pszichológus, de annyit tudott, hogy a mellette ülő nő megnyugodott. „Mindenkire ilyen nyugtató hatással vagyok. Nincs is mit csodálkozni azon, hogy erre szépségre is. Mégis… Van valami a tekintetében, ami nem rajongás, mint a többieknél, hanem…” De nem tudta tovább gondolni ezt. Nem tudott rájönni mitől más ez a gyönyörű tekintet. Igen, nagyon tetszett neki ez a zöldeskék szempár. Már emlékezett a színére, amióta belenézhetett. Azóta is álmodozott róla, álmodott is vele. Lassan el is veszett volna benne, ha a nő nem érinti meg a karjával. Éppen csak egy picit lökte meg vele, de ettől magához tért. Ekkor tudta azonosítani azt a másik érzelmet is a lány tekintetében. Csodálkozás? Félelem? Kíváncsiság? Nem tudta eldönteni pontosan melyikből láthatott többet és azt sem, hogy mi lehet ezeknek az oka.
–  Bocsánat, elkalandoztak a gondolataim. Mit kérdeztél pontosan?
– Semmi baj. Nem számít. Ha már tudsz az előző életemről… – szólt Lídia arra utalva, miszerint ő meghalt és ez egy második élet. Második esély. Mire is? Az életre. Egy feladatra, ami még előtte áll.
– Sajnálom, de csak annyit tudok, amennyi a kórlapokról, leletekről tudható. Név, életkor és egyéb egészségre vonatkozó adatok. Tudod… Hozzám kerültél a sürgősségin és jó ideig én voltam a kezelőorvosod.
Nem tette hozzá, hogy addig, ameddig a professzor át nem vette tőle, látva a gyors felépülést. Így a babérokat ő arathatta le, mint kezelőorvos. A klinika jó hírének is kellett a reklám, amit ezáltal kaphatott. Egy vezető állású professzor ingyen kezel egy haldokló, nincstelen nőt, akinek kezdeti leletei szerint reménye sem lehetett a felépülésre és lám, mire jutott vele!? Többen kérdezték a gyógymódról, amivel ennyire hatott a páciensére. Ráadásul a felépülés sebessége teljesen meghökkentette a szakmabelieket. A professzor ezeket rendre azzal hárította el, hogy egy engedélyezett kísérleti gyógymódról van szó, így erről nem beszélhet. A kétkedőknek megígérte, hogy a következő tudományos értekezésében majd bővebben ír erről. Ez a nap sohasem érkezett el.
– Csak érdekelt jobban vagy–e. Látom, minden rendben. Nem akartam zavarni. Ne haragudj. Már megyek is…
– Várj kérlek! Ne hagyj itt.
– Tehetek érted még valamit?
– Háát… Tulajdonképpen igen. De nem kérhetem mégsem. Nem lenne illő dolog semmit sem kérnem attól, aki megmentette az életem – sütötte le a szemét ismét zavartan a lány. – Az én problémám. Majd megoldom valahogy.
– Ne butáskodj – szólt lágyan Tivadar, miközben visszaült a lány mellé és hozzáértette a kezét Lídia kézfejéhez. Nem talált ellenkezésre, hát tenyerét a lány kézfejére fektette. Megnyugtatásnak szánta. Másokra úgy hatott. De most teljesen ellenkező hatást tapasztalt magán. Egy szikrát érzett pattanni a tenyere alatt, ami nem fájt. Sőt! Annyira kellemes érzést okozott, hogy egy pillanat alatt kemény lett tőle. Megfeszült minden izma egy pillanatra, de a nyugtatás miatt tudatosan ellazította azokat. Majdnem mindet sikerült is neki. Csodálkozott önmagán, hiszen mindig tudta uralni a vágyait, a testét munka közben. Most meg még a keze is enyhén remegett. Így nem fog tudni műteni sem. A védelmező ösztön viszont azonnal kibillentette a lelki egyensúlyából és zavarát oldandóan, folytatásra késztette.
– Khm… Szeretném megtudni, mi lehet a gondja egy ilyen szép lánynak. Na meg… Mikor mégy átöltözni? Nemsokára készen az elbocsátó zárójelentések. Késnek a szüleid? Vagy a férjed hozza be az utcai ruháid?
Eléggé zavarban érezte magát. Soha nem bizalmaskodott egyik betegével sem ennyire, miután meggyógyultak. Ameddig betegek voltak, addig is maximum olyan mértékben, ami ahhoz volt szükséges, hogy a beteg állapota javuljon. Most meg… Nem talált erre mentséget, vagy elfogadható magyarázatot. Mielőtt azonban emiatt elnézést kérhetett volna, Lídia halkan ezt suttogta:
– Nem hoz senki semmit. Nincsen senkim.
– Ugye ez nem komoly? Akkor miben mégy haza? – futott ki a meggondolatlan kérdés a férfi száján.
– Nem tudom. Azt sem tudom, van–e még otthon.
– De… de… Akkor mihez kezdesz? Itt nem maradhatsz, a portán meg így nem engednek ki. Volt nálad szociális munkás?
– Igen, de hazudtam neki. Nem gondoltam arra, hogy a ruháim használhatatlanok – suttogta a nő és majdnem elsírta magát. Ebben csak az az erős kéz érzete saját kézfején, és az akadályozta meg, hogy emlékezett az ígéretére: „Életben maradok…”
Nem sírhat! Nem szabad! Akkor visszatérnek azok a gondolatok, amik ide vezettek. Nem ismétlődhet meg mindez.
– Bocsánat, jól hallottam? Nem mondtál igazat annak, aki segíteni akart?
– Igen. Szégyelltem, hogy nincs senkim. Szégyelltem, hogy nincs semmim sem. Se kutyám, se macskám, se ruhám… Ami utoljára rajtam volt, az volt a legszebb. Majdnem új. Egy kuka mellett találtam. A többi rosszabb állapotban volt, de szerintem kidobták már. Az albérletem nem fizette senki sem. Miért tartották volna hát meg? – szegte dacos pillantását a lány Tivadarra. – De ne aggódjék a doktor úr! Majd szerzek másikat. Valahogyan… Addig elleszek az utcán is. Volt már olyan.
– Ejnye na! Nem rám kell haragudnod! Sem arra aki segíteni akar. Én is szívesen segítek, ha engeded.
– Ugyan miért tenné? Nem is ismer engem – váltott magázásra a lány, bár a hangja ettől nem lett tisztelettudóbb, sem udvariasabb. Talán inkább csak gunyorosabb. – Na meg miért hinnék én annak, aki maga is hazudott már nekem?
– Én? Hazudtam volna? Hiszen szinte nem is beszéltünk…
– Igen, igen. Hazudott! Kétszer is. Azt mondtad, hogy szép vagyok – csuklott el Lídia hangja – Pedig…
E szavak hallatára – nem tehetett róla – nevetés tolult a férfi ajkára, belefojtva ezzel a folytatást az elképedt lányba. Egy pillanattal később már harsányan hahotázott.
Egy nővér mellettük elhaladva szigorú pillantással illette az orvost. Szóvá ugyan nem merte neki tenni, hisz ő mégiscsak orvos! Ráadásul egy vonzó férfi. Hallott már ő is a klinika kedves, ám megközelíthetetlen sebészéről. Irigykedett is a lányra, aki még mindig kórházi hacukában ücsörög mellette, szinte kéz a kézben. Befordult a nővérszobába, hogy megtudakolja, mit keres még itt egy olyan beteg, akit már elbocsátottak?
– Ne haragudj ezért, de… – nevetgélt Tivadar kissé lecsendesülve – Csak mindig mulattat, ha valakinek az önbecsülése ennyire… Hiányos.
– Miért lenne az? Tudom magamról, hogy nem vagyok szép. Tőlem mindenki csak azt várja el… – harapta el a mondatot a lány – De ez meddő vita. Bebizonyítani nem tudná az ellenkezőjét úgysem.
– Hm. Ne légy ebben biztos kis szívem! Én azt be tudom bizonyítani, hogy nem hazudtam és tényleg szépnek tartalak. Szerinted idegen férfiak megpuszilják egy olyan nő homlokát, aki nem tetszik nekik? Aki nem szép? – kérdezte a férfi és gyorsan közelebb hajolva csókot lehelt Lídia homlokára.
E gesztus hatására mindketten zavarba jöttek. Lídia ocsúdott először, akit elragadtak az érzelmek. Sosem tapasztalt eddig ilyen gyengédséget senkitől. Anyjától csak szidást és pofonokat kapott. A szerelme – akit annak hitt – és a többi férfi is, inkább a száját, mellét szerették csókolni. Már akinek megengedte. Bár volt aki engedély nélkül is megtette. Miközben a férfi még mindig azon merengett, hogyan volt képes e lépésére – és egyáltalán?! Vajon illendő dolog–e, avagy bűnös cselekedet volt ez? – a lány ekképpen mondott köszönetet.
– Elhiszem, hogy tetszem, mint nő. De vajon akkor is ezt tennéd, ha igazából ismernél?
– Azt még nem tudom. De azt igen, hogy szívesen megismernélek. Ha hagynád, akkor még így is segítenék. Persze nem erőltetek rád semmit. A te életed, a te döntésed!
– Szerinted lehet nekem saját életem?
– Természetesen. Miért ne lehetne?
– Csak azért, mert… A halál is az élet része, vagy nem? Te viszont nem engedtél meghalni engem. Te mondtad, hozzád kerültem a sürgősségire. Egy ideig kezelőorvosként is mindent elkövettél azért, hogy ne tehessem azt, amit akarok. Mert akkor úgy kellett gondolnod, hogy én azt akartam. Hogy meg akartam halni. Minden jel erre mutatott.
– De ugye nem akarsz meghalni?
– Nem – felelte Lídia teljes meggyőződéssel. – Nem tehetem. Majd ha eljött az ideje, de addig nem.
Ezek a szavak őszinték voltak és teljesen igazak. A lány ugyanis immár ebben hitt. Nem, nem hitte, tudta! Hiszen ha meghal, akkor az a gyönyörű lény is vele halna benne. Ezt pedig nem akarta. Nem tette volna ki őt az örök sötétségnek. Na, meg ő sem oda vágyott. Remélte, hogy ha teljesíti amit a sors kiszabott rá – bár még mindig fogalma sem volt, mi lenne az – akkor mindketten a szép, virágos rétre kerülnek és nem egy ijesztő helyre, no meg nem is a sötétségbe.
Tivadar nem teljesen értett mindent ezekből, annyit viszont igen, hogy ez a csodálatos nő élni akar. Ha élni akar, akkor ki kell kerülnie innen. Előbb megjegyzett annyit, hogy nem lenne hova mennie, az pedig nyilvánvaló volt, hogy így nem fog tudni kikerülni innen. Jó szokása szerint innentől nem kérdezősködött. Ment és tette a dolgát. Tette azt, amit jónak látott.
Felkereste az orvost, aki éppen aláírta a zárójelentését a lánynak, ezzel szabad utat adva a távozásának.
– Bocsánat. Én voltam a kezelőorvosa ennek a lánynak, akinek épp most írta alá a zárójelentését. Arra kérném, tartsa vissza pár percig. Muszáj beszélnie a szociális munkásunkkal még egyszer, mert a zárójelentés után már nem maradhatna itt betegként, viszont ruha nélkül nem távozhat.
Felkereste a szociális munkás lányt is és röviden vázolta neki a helyzetet és az elképzelését.
– Természetesen a ruhavásárlás költségeit a szükséges mértékben vállalom, de gondolom megérti, miért nem vállalhatom magamra a vásárlást is. Ugye oda tudni kéne a hölgy méreteit és…
– Igen, megértem önt doktor úr és nagyon köszönöm, de ilyen célra van elkülönített pénzösszegünk.
– Azért én megtoldanám ezt egy csekély adománnyal, mert szeretném, ha e természeti csodának nem slampos kinézettel kéne távoznia a klinikánkról.
Amikor a szociális munkás lány szemöldökét felvonva pillantott rá, Tivadar megértette, de nem jött zavarba tőle.
– Azért neveztem őt természeti csodának, mert amikor hozzánk került, senki sem gondolta volna, hogy akárcsak életben maradna, nem pedig azt, hogy ennyire rendbe jöjjön.
– Értem – válaszolta a szemben ülő lány hamiskásan mosolyogva. – Magam fogom intézni a dolgot. Nyugodtan rám bízhatja.
– Köszönöm a klinika és a magam nevében is. De tudja sürgős lenne, mert az elbocsátó zárójelentése már kész van és…
– Azonnal indulok hozzá, a méretei miatt és…
– Még egy dologra kérném. Itt ez a kártya – azzal átnyújtotta a saját névjegykártyáját – ezt kérem adja oda a kis hölgynek és beszéljen a lelkére, hogy fogadja el a segítséget és menjen el erre a címre. Ott lakik egy nagyon kedves, idős hölgy, akivel már megbeszéltem a teendőket. Várni fogja őt szeretettel és finom, meleg étellel.
A szociális munkásnő előbb meglepődött, majd fülig érő szájjal ígérte meg, hogy teljesíti ezt a kívánságát is a kedves doktor úrnak. Ezen közben pedig már előre örült, hogy micsoda jó kis pletykát fog tudni újságolni a Jéghercegről a többi nővérnek!
Műszakja végeztével Tivadar út közben merő szeszélyből, vett két csokor rózsát. Egyik csokor fehér és rózsaszín, a másik csupa vörösből állt. Hazaérve a házvezetőnője, Jutka néni fogadta. Háttérben ott ácsorgott Lídia. A lány igyekezett láthatatlan maradni, bár ez vajmi kevéssé sikerülhetett neki, mert a szociális munkásnő, csupa–csupa szexi cuccot vásárolt számára. Más választása nem lévén, ezeket vette magára. Jutka néni kacsintott Tivadarra, majd mint aki álmélkodik, felkiáltott:
– Jajj, de szép virágok! Ha rám bízza ezeket a szépségeket, cserébe bemutatok én is magának egyet. Én ezeket vízbe teszem, hogy ne szenvedjenek, bár hogy maga mit tesz az ifjú hölggyel… Nos, az nem tartozik rám.
– Jó napot, kedves Jutka. Nagyon sziporkázik ma.
– Ezen ne is csodálkozzék a doktor úr. Egészen megfiatalodtam ám. Egy csuda ez a lány! Örülök, hogy ilyen kellemes társaságot biztosít nekem. Nem tudom ugyan, hogy mivel érdemeltem ezt ki, mégis nagyon köszönöm. Ha tudná milyen jól elbeszélgettünk…
Eközben a szóban forgó lány egyik lábáról a másikra állt zavarában.
– Én meg annak örülök, hogy egy kellemes hangulatú lakásban lát engem vendégül. Mert ugye vendége lehetek én is vacsorára? Tudom, hogy nem tagadja meg azt maga egy magamfajta éhező munkásembertől.
– Nem is – kacsintott ismét az öreglány – De mondja csak Tivadar, melyiket szánta nekem? Vagy talán egyiket sem?
– Jajj, dehogynem kedves. Mernék én olyat tenni, hogy kihagyom a kedvenc szakácsnőmet? De az igazat megvallva nem gondoltam át ezt a kérdést. Mindkét csokor szép és maguk is mindketten gyönyörűek, hát ki–ki megtalálja úgyis a párját. Mivel azonban a rózsák nem túl mozgékonyak, magukra bízom, válasszanak.
– Ó, de kedves! Na, de… Ki is válasszon elsőnek?
Az idős hölgy úgy tett, mint aki erősen gondolkodik egy pillanatig, majd a fejéhez kapott.
– Jajj, de udvariatlan vagyok! Hiszen én majdnem itthon vagyok. Úgy illik hát, hogy kedves vendégünké legyen az első választás. Te mit gondolsz kedveském? Melyik tetszik neked? – fordult Lídiához.
– Én nem érdemlek ilyen szépet – suttogta a lány.
– Nézzenek csak oda! Milyen szerény lányka. Jól választott a doktor úr – kacsintott ismét Jutka néni, mert örült, hogy a legkedvesebb barátja és munkaadója végre illő társat talál magának.
Persze ezzel a beszólásával zavarba hozta a fiatalokat, de ez őt cseppet sem zavarta.
– Khm… Azt hiszem félreérti a helyzetet kedves Jutka néni. Lídia valóban kedves vendégünk, ám nem gondolnám, hogy ő társam akarna lenni.
– Lárifári… – legyintett az öreglány – No, kedvesem, válasszon hát. Ne szégyenlősködjön a doktor úr előtt. Látott ő már nőt. Még meztelenül is! Csak mutasson rá az egyikre, amelyik jobban tetszik.
Lídiának ekkor eszébe jutott, hogy bizony Tivadar már őt is láthatta meztelenül, bár egészen biztos volt benne, hogy ő akkor nem a legjobb formáját mutatta. De ő egyébként sem felelne meg e pompás férfinak. „Na jó, csak a szeme tetszik. Meg a kedvessége. Meg a mosolya.” – lopva rápillantott a férfira. Tivadar leplezetlen csodálattal őt bámulta. Tekintetével átölelte, simogatta, babusgatta a lányt, mindaddig, míg észre nem vette, hogy az visszapillant rá. Ekkor kivonult a konyhába, meg se várva, mi lesz a döntése Lídiának.
„Tulajdonképpen mindegy is. Mindkét csokor szép.” – gondolta. Bár titkon reménykedett benne, hogy a vöröset választja, hiszen az a vér és a szerelem színe. Sokunk szemében a vér a fájdalom jelképe. Ha megsérülünk akkor is vöröset látunk. Az orvosoknak erről az jut az eszükbe, hogy életet tudnak menteni vele. Egy–egy műtét során a betegnek kell vért is adni, hiszen egy műtét során elég sok vért veszíthet a beteg. Számukra – és a betegeknek is – tehát a vér egy kedves testnedv. Életmentő. Ezért tartotta Tivadar szépnek a vörös színt, és ezért vonhatta egy kalap alá a vér és a szerelem színét. Nem tudhatta meg azonban a döntés eredményét, bár rövid időn belül utána jöttek a nők.
Lídia tette vázákba a csokrokat. Jutka néni a terített asztalhoz invitálta őket, amire mindkét csokor felkerült díszként és temészetes illatosítóként. Nem mellesleg ettől romantikusabbnak is tűnt mindegyikük számára a vacsora. Talán enélkül is, talán csak emiatt, a finom vacsora jó hangulatú társalgás közepette fogyott. Lídia zavartan fészkelődött a székén, de megevett mindent ami a tányérjára került és illedelmesen válaszolgatott a kérdésekre. Tivadar ezekből megtudhatta, hogy nap közben védence nem tétlenkedett. Felkereste volt albérletét és igaza lett, valóban kiadták már másnak és a háziúr a kezébe nyomta a még fizetendő összegről szóló iratot, meg egy táskát, ami azt a kevéske dolgot tartalmazta, ami tulajdonának számított. Elment a volt munkahelyére is. Persze az ő helyére már találtak mást. Az élet és az üzlet nem állhat meg senki betegsége miatt. Különösen nem egy mindenes-titkárnő miatt, akinek a helyére nem volt nehéz szerezni mást. Olcsóbbat is, mert egy szakképzetlen nőnek nem kell annyit fizetni. A színvonal meg… „Nos, majd belejön"– kommentálta exfőnöke. Így hát, se szállása, se munkája, se pénze. Amit kapott utólagos bérének, azt elvitte és befizette az elmaradt albérlet díjaként.
Azt nem mondta el, hogy volt barátját nem látta értelmét felhívni, hiszen ő volt egyik oka a tettének. Az, hogy megcsalta és emiatt ő szakított vele.
– Tulajdonképpen nem lett volna szabad ide visszajönnöm. Nem akarok visszaélni a vendégszeretetével és a segítőkészségével, de Jutka néni annyira kedves, hogy felajánlotta nekem, aludhatok az ő szobájában, ameddig nem találok másikat. Persze csak ha neked, nincs ellene kifogásod – fordult a férfi felé.
– Már hogy lenne? Szívesen látunk, hidd csak el.
– Mondtam Lídiának, hogy foglalja el az egyik vendégszobát, de ő nem akarta. Attól tartott, hogy elveszi a helyét másnak. No hiszen! Mintha olyan sok vendégünk lenne. Egy kezemen meg tudom számolni, hányan fordultak itt meg az elmúlt három évben.
– Hát igen. Sajnos a munkám miatt tényleg nem számítok társasági embernek. Maradj csak ameddig kedved tartja. Ígérem nem fog zavarni senki. Én úgyis ritkán vagyok itthon…
– Pedig hányszor kértem, hogy ne hajtsa magát halálra a munkahelyén drága doktor úr! – sopánkodott az idős barátnő, tréfásan megfenyegetve Tivadart a mutatóujjával. – Kérem ígérje meg, hogy ez mostantól változni fog. Itthon is szükség lehet magára – kacsintott a férfira, akinek erről eszébe jutott, hogy Jutka néni férje halála óta sohasem kacsintott senkire. Azt megelőzően is inkább csak a férjére. Ennek nagyon örült, mert azt jelezte, hogy visszatért a barátnője életkedve.
– Tudod mit? – szólt a lányhoz – Most már ragaszkodom hozzá, hogy maradj. Ha neked teher lenne a jelenlétem, akkor inkább én keresek magamnak másik szállást. Jót teszel a barátnőm lelkének – kacsintott most ő az idősebb nőre. Ezen mindhárman jót nevettek. A hangulat oldódott és a beszélgetés reggelig tartott. Érdekes módon senki sem lett álmos.
Viszont nagyon jól megismerték egymás addigi életét. Jutka néni sokat mesélt nekik a régi szép időkről, amikor még férjével, a szerelmével együtt utaztak, szórakoztak és sokszor mulatságos, vagy éppen nehéz helyzetbe kerültek, amikből természetesen mindig kivágták magukat közös erővel megoldva a gondokat. Nyilván az örömeiken is osztoztak, bár a nő ezekből inkább csak az érdekes eseteket emlegette.
Tivadar elmesélte gyerekkorát és egyetemi éveinek számos kalandját. Arról az egyről mélyen hallgatott, amikor a két lánnyal együtt hált. Ha arra gondolt még ma is felizgatta, de szégyellte is magát miatta. Úgy érezte kihasználta a lányokat, hisz ő a férfi, neki kellett volna nem visszaélni a helyzettel. Az már benne a feledés homályába veszett, hogy tulajdonképpen a lányok cipelték be az ágyukba, és használták őt élő vibrátorként. Talán az egykori partnerei ezért is nem akarták később őt megismerni, de az is lehet, hogy nem akarták a barátságukat feláldozni. Ha akkor engedik, hogy Tivadar válasszon közülük, a másik biztosan irigykedett volna. Egy másik lehetőség, amit a férfi azóta sem akart elismerni, mármint, hogy létezik egyfajta sármja, ami a nők számára vonzóvá teszi és ami talán csak a kor előrehaladtával alakult ki erre az időre. 
Ha ezen mélyebben elgondolkodik talán rájött volna, hogy ennek hiányában az a két lány sem őt választja. 
Lídiának nem sok mesélni valója volt. Nem emlékezett boldog napokra, hetekre… Néha ugyan felrémlett neki is egy-egy, de azokról beszélni illetlenség lett volna. A balesetére egyikük sem kérdezett rá. Ő se mesélt róla semmit.
Szerencsére a doktornak aznapra volt szabadnapja, és ügyeletet sem kellett ellátnia. A klinikán ugyan nem volt orvoshiány, ám még így is gyakorta fordult elő, hogy szabadnapokon ügyeletet kellett tartani.
– A mai nap kizárólag rendkívüli esetre vagyok igénybe vehető – közölte a nőkkel, mielőtt mindannyian aludni tértek.
Hetekkel később Lídia teljesen beilleszkedett. Továbbra is Tivadar lakásában lakott Jutka néni szobájában, amin a két nő úgy osztozott, mint anya és lánya. Sőt, e viszony még annál is jobb volt, hisz nem minden anya számítható a lánya legjobb barátjának is egyben. Lídia sohasem beszélt senkinek a benne életben tartandó csodálatos teremtményről és az ezzel kapcsolatos dolgokról, mert nem akart újra a klinika pszichiátriai osztályának vendége lenni, ám viselkedésén időnként át–áttünedezett valódi énje. Az, akinek igazából nem volt kedve élni, aki számára csak kényszer volt a földi lét, de ezt a vendéglátói a nőiségével kapcsolatos dolognak fogták fel. Az idős nő nemcsak ezért tudta megérteni, hanem mert ő maga is hasonló cipőben járt férje elvesztése óta, bár a fiatal nő feltűnése új lendületet, értelmet adott életének. Támogatta mindenben a fiatal barátnőjét tanácsokkal, finom ételekkel. Rég elfojtott szenvedélye is előtérbe került újra, a kert gondozása. Ebbe bevonta Lídiát is és együtt igazi tündérkertté varázsolták az eladdig kertész által gondozott, művinek ható környezetet.
A kertész ugyan semmi jelét nem mutatta a sértődöttségnek, nemcsak azért mert emiatt neki magának több szabadideje maradt, hanem mert őt is elvarázsolta Lídia személye. Szakmai szempontból is el kellett ismernie, hogy a kert élőbbnek hatott, mint előtte, pedig csak pár minimalista változást engedélyezett a nőknek.
A férfinak ugyan volt felesége és gyermekei, de életét egy ideje sivárnak tartotta. Házassága ellaposodott, érzelmi és szexuális élete romokban hevert. A fiatal nő ugyan nálánál pár évvel idősebb volt, mégis új színt hozott az ő életébe is. Titkon remélte, hogy lesz alkalma elcsábítani, de ezt a vágyát sikeresen eltitkolta mindenki elől.
Lídia ennélfogva, vagy inkább ennek ellenére is, kedvelte a fiatal kertészt, Alexet és amikor tehette idős barátnőjével tartott virágokat ültetni, ápolni. Vonzalma kimerült a férfival folytatott társalgásban, sohasem gondolt rá lehetséges partnerként, társként élete folytatásában.
Tivadar miután megtudta Lídiáról, hogy a titkárnői feladatoknál jóval többre képes, elkezdett azon szervezkedni, hogy új állást találjon a nőnek, ahol kamatoztathatja az eredeti szakmájában szerzett tudást. Erre önzőnek tűnő oka is volt, mivel a lány szakmáját tekintve ápolónő is lehetne, egészségügyi végzettségére való tekintettel. Ezt gyakorolva lényegében maga mellett tarthatta volna őt.
Csakhogy azon az osztályon ahol ő dolgozott, nem volt üresedés. A klinikán lett volna betöltendő állás, viszont azoknak az ellátását gyakorlathoz kötötték. Szakmai kapcsolatait igénybe véve szerzett Lídiának egy ajánlást, ami szerint a nő egy évnél kicsivel több ideig dolgozott, egy hasonló jellegű külföldi egészségügyi intézményben. Biztatta Lídiát, hogy adja be a pályázatát az állásra, ami a szülészeti osztályra szólt. A lánynak ugyan nem tetszett a dolog, hogy hamis ajánlólevéllel szerezzen állást, azonban tudta, hogy muszáj hozzájárulnia a költségekhez. Meg szeretett ő is másokon segíteni és látni a boldog kismamák arcát, egy cseppnyi irigykedés mellett boldoggá tette őt magát is.
„Nem várhatom el egy idegen férfitól, hogy életem végéig eltartson. Ráadásul semmilyen ellenszolgáltatásra nem tart igényt. Nem mintha tudnék neki bármit is nyújtani…”– gondolkodott ekképpen a lány és elfogadta a csalással szerzett állást. Szégyellte ugyan, bár eszébe jutott, hogy ellene kik és hányszor használtak efféle praktikákat. Mindezek ellenére a „régi” Lídia így sem fogadta volna el. Pedig igazából azért tanulta ki ő ezt még úgy is, hogy mellette dolgoznia kellett a megélhetéséért, mert szeretett az embereken segíteni. A szülészet pedig annál fogva, hogy ő maga is szeretett volna gyereket igencsak vonzotta. Igen, sokszor álmodott arról, hogy egyszer majd valaki önmagáért fogja szeretni és nem csak a testét, hanem mindenét. Olyan valaki, akivel együtt megvalósíthatnák azt, amiről gyerekkorában álmodott: férjet, gyerekeket; egy boldog családot.
A munka legnehezebb része számára az volt, amikor tehetetlennek érezte magát. Hiába voltak nagy tudású orvosok, technikailag fejlett műszerek, segédeszközök, mindezek ellenére is volt, amikor nem tudott segíteni és a szeme láttára hunyt ki egy élet. A sajnálat mellett ilyenkor mindig egy cseppnyi bűntudat is keletkezett a szívében, mert emlékezett rá, hogy ő el akarta dobni magától az élet nyújtotta szépségeket. Sokszor felmerült benne ilyenkor, hogy vajon ő mit tenne, ha a saját gyermeke halna meg a karjában? Annyira borzasztónak tűnt e gondolat… Elviselhetetlen érzéseket keltett benne, ezért ilyen alkalmakkor vagy belevetette magát a munkába, amit ilyenkor nem élvezett, vagy igyekezett távol tartani magát a munkahelyétől, ami legtöbbször a lehetetlennel volt határos. A terhességmegszakításokat is szörnyűnek tartotta, bár belátta, hogy jobb egy ilyen korai halál, mintha egy alkalmatlan szülő kezébe kerülne a baba. Sokan csak anyagi okokból nem mertek gyermeket vállalni; őket sajnálta a leginkább, persze az ilyeneken sem tudott segíteni, maximum annyiban, hogy igyekezett beléjük lelket önteni a beavatkozás előtt, közben és néha utána is.
A munkája mellett sem hanyagolta el otthoni, önként vállalt teendőit és lakótársait sem. Barátokként gondolt rájuk, bár Tivadar sokszor megdobogtatta a szívét, ezt viszont önmagának sem merte bevallani. A feladatait sem gondolta tehernek, vagy akár fizetségnek a szállásért, sőt! Úgy gondolta, hogy a férfi látványa és kiszolgálása inkább jutalom számára.
Történt egy alkalommal, hogy Lídia és Jutka néni a szokásos beszélgetésbe merülve, ápolták a virágoskertet. Egyszercsak az idős nő a kezét homlokára téve próbált kiegyenesedni, ám görnyedten maradt. Lídia ijedten termett mellette.
– Valami baj van, kedves Jutka néni?
– Semmi szívecském, csak tudod… Nem vagyok már 20 éves.
– Szóljak Tivadarnak?
– Kedves vagy, de majd elmúlik anélkül is. Na, meg nem is tudnál. Mielőtt kijöttünk akkor telefonált a doktor úr, hogy bent kell maradnia és…
– Neki muszáj mindig túlóráznia! – hördült fel a lány mérgesen, de rögtön megbánta, mert tudta, hogy sokszor örülnek minden apró segítségnek ők is, nemhogy egy olyan ügyes, nagy tudású orvosnak, aki nem mellesleg kedves, és jóképű is.
Máskor az idős nő megrovó pillantásban részesítette volna, de most annyira fáradt volt, hogy még arra sem méltatta.
– Lepihenek egy kicsit – szólt helyette és Lídia előzékenyen bekísérte. Segített lefeküdni, odakészített az ágya mellé egy kancsó friss, tiszta vizet, a gyógyszereit is elérhető közelségbe tette és mellé egy olyan mobilkészüléket, amivel pár érintésre fel tudta hívni akár őt, akár Tivadart. Saját mobilját a kötényébe rejtette és kiment befejezni, amit a kertben elkezdtek.
A kertész srácnak rossz hónapja volt. Épphogy meggyógyult a gyerek, aminek ő nagyon örült azért is, mert szerette, na meg azért is, mert úgy gondolta, hogy este egy jót szeretkezhet a feleségével. A gyerek két hétig betegeskedett, emiatt feleségét nem zavarta ilyen aprósággal, bár naponta kedveskedett neki, és mindennap sok puszival jelezte azt, hogy nem lenne ellenére egy kis szex. Sajnos amikor a gyerek meggyógyult nejénél beköszöntöttek a rosszabb napok. Általában három-négy napnál tovább nem tartott neki havonta, de ez a mostani jobban megviselte őt a szokásosnál. Talán a gyermeke miatti aggódás, talán más oka volt, de a nő még egy hét után is ingerült, férje meg hoppon maradt.
Ilyen előzmények után pillantotta meg Alex a testhez álló topot és farmernadrágot viselő Lídiát, amint épp lehajolva matatott a növények tövében. Újra elbűvölte őt a lány kontyba kötött, szikrázó haja, fenekének domborulata és formás lába.
Először csak meg akarta lepni a lányt. Viccből megijeszteni. Ám Lídia annyira belefeledkezett a munkába, és idős barátnője miatti aggódásba, hogy amikor Alex a háta mögé osonva átkarolta a lány derekát, ő megugrott, hasra esett, magával rántva a fiatal kertész srácot. A férfi Lídia hátán landolt, emiatt a lány ficánkolt, igyekezett szabadulni. Mobilja kiesett a kötényzsebből, de sikerült előre kúsznia pár lépést, a telefont elhagyva az aljnövényzet rejtekében.
Alexben a nő testének érintése és a szex utáni kiéhezettsége erős vágyat eredményezett teste minden pontján. E vágy indulattal párosult, ártatlannak ítélve önmagát, hiszen nem akarta ő bántani Lídiát, viszont nagyon is érzékelte a nőből áradó undort és ijedtséget. A feszültség akkor is megmaradt, amikor fekvő helyzetben félig hátrafordulva észlelte, hogy nem egy idegen, hanem csak Alex akart ráijeszteni. Ebben a pillanatban még megbocsátott volna neki, csakhogy a férfi vágya átváltott haragba és mielőtt Lídia feltápászkodhatott volna, újra rávetette magát. 
Alexben ekkor elpattant valami. Akkora düh kerítette hatalmába, hogy úgy érezte meg kell kapnia ezt a szépséget és rögtön utána el kell pusztítania, hogy soha többé senkié ne lehessen. Ha akkor egyébként szelíd lelke gondolkodni tudott volna, elborzad erre a gondolatra, ám ő akkor csak a lelkében dúló sötétséget és a lány fényét látta. A sötétség irigy a fényre és be akarja kebelezni. Semmivé tenni, kioltani, elpusztítani. A férfi arcán ez az őrület tükröződött és ettől Lídia megrettent.
– Ne! – sikította a lány és most már komolyan megijedt, látva Alex arcát és az arra kiülő vad vágy, és düh keverékét.
A férfit ez az ijedt kiáltás ahelyett, hogy megállította volna, igyekezett a földön leszorítva tartani Lídiát. Ekkor már eszébe se jutott eredeti szándéka, ami egy ártatlan vicc lett volna. Gondolkodás nélkül próbálta csókolni a lány ijedten felé forduló száját, majd miután ez nem sikerült, a nyakát, miközben kezével szinte letépte a nő topját. A meztelen mellekre durván rámarkolva sikerült elérnie, hogy a nő nem szabadulhatott. Egyik kezét otthagyva a másikkal a nadrágtól próbálta megszabadítani a síró, ellenkező lányt.
Mindketten lihegtek mikorra Alexnek sikerült Lídia kötényét elszakítania és a nadrágot olyan erővel megrántania, hogy a gomb és cipzár együtt elszakadt. A lány ekkor fájdalmában még nagyobbat sikított, de Alex elnémította a saját száját övére tapasztva. Baljával még mindig maga alá kényszerítette a nőt a mellénél markolva, jobbjával félig lehúzta a fenekéről a nadrágot, a bugyival együtt. Lídia vonaglott, sikított, majd átváltott könyörgésre, de Alexre nem volt hatással egyik se. Könyörtelenül igyekezett végrehajtani aljas tervét, amire a fejében érzett sötétség kényszerítette. Amikor a lány csípőjét is próbálta megemelni, hogy ledobja magáról nem kívánatos terhét, megérezte a férfi vágyát.
Úgy érezte szeretne elsüllyedni a földbe, hogy minél távolabb lehessen Alex testétől, de csak a zsenge aljnövényzetbe préselődhetett.
Zokogva megadta magát a sorsának, mert ekkor már tudta, hogy ismét megtörténik vele az a rettenet, ami elől a halálba próbált menekülni. Próbálta megidézni magában azt a gyönyörű lényt, hogy legalább lelkével ne érezze megaláztatását, ám az most nem válaszolt hívására.
Tivadar munkaideje már rég lejárt és a túlórából is alig maradt több mint fél óra. Épp egy súlyos esetet oldott meg sikeresen, rögtönzött csoportjával, és örömmel gondolt az otthonát benépesítő két nőre. Mindkettőt szerette. Úgy érezte, ők a családja, bár igazából barátságnál több egyikükhöz sem fűzte, de mindig megigézte Lídia szépsége, kedvessége.
„Nagyon titokzatos az a nő, én mégis kedvelem. Nagyon. Vagy talán éppen az a titokzatosság vonzhat magához? Ugyan! Ne akard becsapni magad! Ha több bátorság szorult volna beléd, már régen a te ágyadban aludna. Igen, a lelke is szép, de nem tagadhatom le, hogy én férfi vagyok, ő meg nő. De micsoda nő! Azok a szemek. Azok a mellek… Na meg a többi porcikája is mind annyira édes! Az egész nőből csillogó fény sugárzik.”
Ilyen gondolatok fogantak meg agyában, miután a szükséges utasításokat kiadta az éppen megmentett betegre vonatkozóan.
– Doktor úr, nagyon profi módon oldotta meg ezt – dicsérte meg szempilla rebegtetés mellett egy fiatal, csinos, szőke ápolónő kézmosásuk közben.
Tivadar tudta, hogy ez a nő is szívesen venné udvarlását, de benne nem keltett testi vágyat, noha magában többször elismerte a nő külső szépségét. Most is udvarias, nyugodt hangnemben mondott szerény köszönetet.
– Köszönöm szépen, kedves kollegina, de maguk nélkül semmire sem mentem volna. Rendkívül jó csapatnak sikerült ma összeállnia.
A kolleginát kedvességből tette hozzá, hiszen orvosként tulajdonképpen főnök beosztott viszonyban voltak. Az már csak félig volt szerénység, amit a teamről mondott, mert elképzelhetőnek tartotta, hogy egyedül is boldogult volna, de sokkal több erőfeszítéssel és lassabban, na meg nem utolsósorban a sérültnek is nagyobb fájdalmat okozott volna. Minden sikeres beavatkozás után szokássá vált, hogy az orvosok emiatt megköszönik a velük dolgozók munkáját. Ezt természetesen megtette ő is minden alkalommal. Most sem változtatott ezen a szokásán. Azért a nő udvarlása jól esett neki, bár egyszer már elutasította egyik felajánlkozását.
E szóváltás után azonnal belenyilallt a fejébe a fájdalom. Megszédült és a fejében hő nélküli izzó lángot érzett. Előzőleg is volt pár alkalommal hasonló érzése, de olyankor azok kellemesnek tűntek, most viszont fájdalommal jártak.
A kimerültség számlájára írva, leült egy kicsit, fejét kezébe hajtotta. Első érzékelése szerint a sötétség uralta elméjét, amitől egy pillanatra elbódult, de a pillanat tovaszállt és a helyébe Lídia gyönyörű szemeit látta költözni, amik most nagyon fénylettek. Ezzel együtt egy vadállat üvöltését vélte hallani, ami számára fizikai fájdalmat jelentett. Tivadar azonban nem rettent meg ettől a vadállattól, mert az üvöltése inkább volt segélykérő, mint támadó. Lehunyt szemmel kissé megrázta a fejét, hogy az érzés, a látomás tovatűnjön. Azonban a fájdalom nem múlt el teljesen és az üvöltés is csak halkult, egy idő után átváltva nyöszörgésre.
Ezt látva a közelben levő női munkatársai egyből kimutatták segítő szándékukat, és mint a verebek hada sereglettek köréje.
– Valami baj van doktor úr?
– Tivadar, mi a baj? – kérdezte az idősödő kedves arcú főnővér is tőle, aki odakerülése óta a férfit fiaként szerette.
– Semmi, semmi. Csak megszédültem…
– Biztosan a kimerültség miatt – vélte egyik nővér.
– Ejnye, én figyelmezettem már a doktor urat, hogy élnie is kéne – rótta meg szelíden a főnővér, aki eldöntötte magában, hogy az első adandó alkalommal felhívja az igazgató főorvos figyelmét, hogy Tivadarnak több szabadidőt kellene biztosítania. Természetesen csak szelíden adhatja ezt elő neki, hiszen azt tudta, hogy nem a főnővér dolga volna. De azt is tudta, hogy úgysem fogja kibírni, hogy ne tegyen ekként. Tisztában volt ugyanis vele, hogy Martonosi doktor úr, noha fiatal erős, sőt fess férfi, mégsincs az életében senki. Legalábbis az utóbbi időkig nem volt barátnője. „Talán az a Lídia lány majd megfogja magának! Én nem bánnám, mert mindenki tudja, hogy egy fiatalembernek ilyen irányú igényei is vannak. Jó lenne már gratulálni neki a fiához, vagy a lányához. Talán ikrei is lehetnének, amilyen délceg!”
Tivadar azonban ezeket nem hallotta, mert a fejében egyre nőtt a fájdalom és a fény.
„Igen, biztosan túlhajtottam magam.”– gondolta, majd csak úgy rákérdezett, bár fogalma sem volt ki az aki hallja.
– Nem tudják, bejött már a váltásom?
Hirtelen azt sem tudta, ki lenne a soros.
– Igen, már bent van Kővári doktor úr –hallotta szemből a főnővér hangját. – Mindjárt idehívom. Azt hiszem nem lenne ellenére, ha ma kicsit korábban kezdene. Elég kipihentnek látszott – folytatta a főnővér és elsietett.
„Igen, jó ötlet lenne hazamenni előbb. De nem kérhetem azt senkitől, hogy helyettem dolgozzon.” Lelkiismereti problémát okozott önmagának abból, hogy mindig, minden esetben inkább több időt töltsön a munkában, semmint hogy beállítson maga helyett valakit.
Kollégája érkezésére várva, zsibongott minden porcikája. A feje lüktetésébe mintha hangok is vegyülnének. Figyelmeztető, aggódó hangok, amik egészen biztosan nem a külvilágból érkeznek. „Kezdek megbolondulni, vagy ennyire kimerültem volna? De az nem lehet, hogy ilyen hirtelen!”– gondolta erre. Eszébe jutott az otthona. A két nő, akik most biztosan beszélgetnek, vagy pihennek… „Tényleg mit csinálhatnak most? Felhívom őket. Csak megérdeklődöm, hogy vannak.”
Ez után a gondolata után érdekes módon csökkent a fájdalma, be is húzódott rögtön egy olyan szobába, ahol tudta, hogy nem zavarja össze egyik érzékeny műszert sem a rádióhullámokkal. Végső soron a kórházi vezetékes vonalat is használhatná, de ő mindig arra, gondolt, hogy biztosan éppen akkor fut be valamilyen hívás egy sürgős esetről, amikor ő telefonálgat magánügyben és… Nem, azt nem teheti.
Mielőtt megcsörgethette volna otthoni számát, vagy valamelyik nő mobilját, befutott Kővári doktor.
– Helló – köszöntötte őt. – Hallom, volt pár nehéz eseted. Már átnéztem minden jelentést, innentől átveszem a dolgokat, ha haza szeretnél menni.
– Helló. Köszönöm… – de nem folytathatta, mert Kővári ekkor nézett csak rá és elszörnyedve adta ki utasításba, mintha Tivadar is a betege lenne: – Azonnal eredj haza! Ha öt perc múlva itt látlak, befektetlek egy teljes kivizsgálásra.
– Ennyire pocsékul nézek ki?
– Még annál is rosszabbul! Komolyan mondtam előbb – erősítette meg utasítását, noha tudta, hogy nem utasíthatná ő Martonosi Tivadart, hiszen ő is orvos. Ezzel viszont eldöntötte, hogy megkezdte a munkát és ebben a minőségében már bárkit utasíthatott belátása szerint. Tudta ezt Tivadar is, bár egyébként se lett volna kedve ellenkezni.
– Köszönöm szépen. Jövök eggyel.
– Szóra sem érdemes. Na, mars haza! Akarod, hogy rendeljek neked mentőt, vagy szóljak valakinek, hogy vigyen haza? – folytatta megenyhülve, mert komolyan aggódott ekkora kimerültség láttán.
– Kösz, megoldom – válaszolt Tivadar és feltápászkodott, majd kezet fogott barátjával és elindult.
„Majd otthon fürdök és átöltözök”– gondolta, bár eddig az itteni tisztálkodást sose mulasztotta el. Nem gondolkodott el ezen.
 
Mire az autójáig ért háromszor próbálta hívni Lídiát és kétszer saját vezetékes számát. Juditnak a száma nem volt még benne a telefonjában és fejből sem tudta, de lehet egyébként sem zavarta volna. Egyiken sem jelentkezett senki, ami már önmagában is bajt jelzett számára.
Amint egyre közelebb ért házához annál inkább csökkentek a fejében jelentkező tünetek. A fejfájás és a hangok rendre elcsitultak. A helyüket egy bizonytalan aggódó érzelem vette át. Mire a kapuhoz ért már tudta, hogy valami szörnyűség van készülőben. Első gondolata természetesen idős házvezetőnője volt, de a következőben ez érdekes módon a háttérbe szorult. Pedig Lídia jó egészségnek örvendett, amikor legutóbb láthatta, Jutka néni viszont egészségileg nem volt a legjobb állapotban. Igyekezett nem kimutatni a néha rátörő szédülési rohamokat, ám az orvos gyakorlott szemét nem téveszthette meg. A következő hétre el is intézte neki egy teljes kivizsgálás lehetőségét.
Ismét felvillant benne egy pillanatra a lány szeme, ami most rémületet tükrözött. Ebben a pillanatban ért a kertkapuhoz, amit már jó előre sikerült a távirányítóval működésbe hoznia, így a nyitott kapun szinte lassítás nélkül hajthatott be.
– Jutka néni! Lídia! – kiáltotta, de választ nem kapott. A rododendron bokrok mögül zajt hallott. Futva vette arra az irányt és gyanúja beigazolódni látszott, mert Lídia merev, meztelen testén éppen Alex feküdt és igyekezett betuszkolni a nőbe férfiasságát. A látvány az orvos minden fájdalmát elfelejtette és ordítva rontott az erőszaktevőre. Egy pillanatra őt is magába fogadta a sötétség, ami akkora erőt adott neki, hogy a férfit a majdnem három méterre fekvő gyalogútra hajította anélkül, hogy ő maga ennek tudatában lett volna. Nem észlelte a halk reccsenést sem, amit a másik férfi szenvedett el a térkőre zuhanva. Alexnek eltört a karja amit esés közben védekezően maga elé tartott és a becsapódás, majd a fájdalom hatására eszméletét vesztette. Tivadar fejében ekkor ismét hatalmas fény támadt és egy pillanatra hallott egy üvöltést is, ami most védelmezőnek hallatszott. Hogy ez, vagy a látvány, ami a szeme elé került térítette magához, azt nem tudta. Elborzadva nézett a lány ronggyá tépett ruházatára és mereven a földbe ágyazódott testére. Úgy érezte eszét veszti, pedig életében nem először volt már része sokkal véresebb, kétségbeejtőbb látványban is. Csakhogy aki most itt feküdt az szívének annyira kedves volt, amit addig a pillanatig még önmaga előtt is titkolt. Egy pillanatra maga előtt ugyanazt az összetört lányt látta, aki Lídia volt első találkozásuk során. Rémület kerítette hatalmába, hogy ismét elveszítheti őt. Akkora fájdalmat érzett a szíve körül, hogy ismét felordított. E pillanatban nem törődött senkivel és semmivel. Elhagyta az érzékeit az az automatizmus is ami orvosként belerögzült, és ami hasonló helyzetekben mindig cselekvésre késztette. A fájdalom és annak lehetősége, hogy elkésett és ismét elveszítheti lányt csak a férfi érzelmeinek engedtek most utat. Térdre esett a lány mellett és kezével eleinte tanácstalanul körözött annak teste felett, félt megérinteni. Félt, hogy fájdalmat okoz, vagy hogy megijeszti. Erre a gondolatvillanásra aztán mégis futotta annyira az eszéből, hogy megérintse, végig tapogassa a lányt. Ekkor lépett működésbe orvosi automatizmusa. Megállapította, hogy nem érzékel törést a keze alatt, de a lány továbbra is mozdulatlan maradt.
„Sokkot kapott”– alakult ki benne a diagnózis, amikor a nyakon levő érhez ért ujjával és nagyon sebes, rendszertelen lüktetést érzékelt.
– Lídia! Lídia! – szólongatta, ám mindhiába. – Kérlek kedvesem nézz fel! Nézz rám!
Megfordította a lány mozdulatlan, merevnek tűnő testét és látta, hogy a lánynak sűrűn emelkedik és süllyed a mellkasa, a szemei nyitva, üresen merednek valahova a magasba.
Tivadar megijedt, mert tudta, hogy ez egy nagyon súlyos állapot. Azt is tudta mi ilyen esetben a teendő, de először muszáj volt meggyőződnie arról, hogy a lánynak elölnézetből sincs érzékelhető törése. Ha sérült volna a gerince, akkor is életveszélyes lett volna megemelni, de ha a bordái törtek volna el, azzal is veszélyeztette volna az életét. Hiszen egy törött borda akár a tüdejét, szívét is átszúrhatta volna, esetleg más kárt tehetne benne. Miközben ezt igyekezett kideríteni, hogy akad-e ilyen vagy bármilyen sérülése, azaz, hogy szállítható-e kedvese, eközben még mindig rettegett tőle, hogy Lídián nem tud segíteni. Tudta, hogy a sokkos állapotban levőn szokott segíteni az is, ha nyugodt hangon szólnak közben hozzá, ám erre ő most képtelen volt. Egyre inkább kísértette az a kép, amikor Lídiánál leállt minden műszer és mindenki lemondott róla.
„Ez nem történhet meg újra! Nem akarom! Nem engedem!”– harsogott a fejében egy hang, amiben magára ismerhetett volna, ha jutott volna egyáltalán belőle most annyira, hogy ilyenre figyeljen. A félelem, rémület szerencsére csak ilyen irányú gondolatait bénította meg. Teste automatára kapcsolt és agya egyik féltekéje is az orvosi teendőkre koncentrált. Sajnos agya másik fele ugyanolyan intenzitással rettegett, mint amikor meglátta a lányt a földön feküdni.
– Kérlek nézz rám Lídia! Ne tedd ezt velem! Nem mehetsz még el! Kellesz nekem! Szeretlek! Maradj velem! Ne hagyj el – kántálta a tőle telhető nyugalommal, de még saját maga számára is kétségbeesettnek tűnt a hangja.
Óvatosan a karjába vette a lányt és csak ekkor érzékelte, hogy a test merevsége kissé csökken. Mindennél fontosabbnak tartotta volna, ha most orvosi táskája tartalmához jut, emiatt nem a szobájába tartott, hanem az autójához, aminek ajtaját be se csukta, mikor sietve kiugrott belőle. Az alatt a pár lépés alatt is folyamatosan bizonygatta Lídiának mennyire szereti, mennyire szüksége van rá, hogy vele maradjon. A végén már sírva ismételte: – Kérlek ne hagyj el. Nélküled meghalok!
Nem szégyellte a könnyeit, mert ekkor már semmi más nem számított csak, hogy mielőbb beadhassa neki az életmentő injekciót. Miután azt beadta, gyengéden befektette Lídiát a hátsó ülésre és azonnal robogott vissza a munkahelyére. Útközben ismét feltámadt benne a professzionalitás, hiszen mégis orvos ő amellett, hogy egy szerelmes férfi is.
– Tivadar vagyok – szólt bele a kihangosított mobilba, amikor megismerte ugyanannak a szőke nővérnek a hangját, aki nemrég szívesen az ágyába kísérte volna őt pihenni. – Azonnal készítsetek elő… – és sorolta, mire lesz a lánynak szüksége. Csak miután ezzel végzett és visszakérdezett, hogy biztos lehessen abban, megértették-e az utasításait, akkor kérte a következőket. – Kérlek küldjetek két mentőt a lakásomhoz.
Bemondta a biztonság kedvéért a saját címét, majd mikor a szőke nővérke meglepetten érdeklődött, hogy ki van még veszélyben és mennyire sürgős a dolog, ezt felelte: – Nem sürgős, bár talán életveszélyes lehet. Szóval mégis! A lehető leghamarabb kéne az a mentő, mert nem tudtam megnézni történt-e valami a házvezetőnőmmel. A másik a kertészem beszállításához kell, de értesítsétek a rendőrséget is kérlek. Mindjárt ott vagyok. Készüljetek! Senkitől, semmilyen kifogást nem akarok hallani! Most igazán profi munkára van szükség. Meg kell mentenünk egy természeti csodát.
A mobilját ezzel lekapcsolta és halkan hozzátette: – Maradj életben szerelmem. Ígérem mindent jóváteszek, csak ne hagyj el kérlek!
Amikor Lídia Alex alá került és testét teljesen leszorította a férfi súlya még küzdött. Amint Alex férfiasságát megérezte a lábai között, úgy érezte miden elveszett. Amikor a bejáratánál érezte mozgolódni Alexet közvetlen a célegyenesben, teste megadta magát. Azonban ahelyett, hogy ellazulhatott volna, teste görcsbe merevedett és innentől nem mozdult. Nem azért, mert nem akart. Ó, nagyon is szívesen küzdött volna tovább, azonban az ő agyára is rátelepedett az Alex tudatát fogva tartó sötétség. Legnagyobb sajnálatára azonban ez a sötétség nem fogadta magába, nem ájult el, pedig e pillanatban egyáltalán nem bánta volna. Továbbra is tudatában volt mindennek. A testére nehezedő súlyos férfitestnek, a szájába kerülő tiszta kerti földnek… A hangoknak, amik először dübörögtek a fejében, majd elhaltak és csak távoli zajokat hallott. Érezte saját rohanó szívét, ami futva igyekezett szállítani a vért minden sejtjéhez, hogy erőt adjon. Sajnos sokkal több tápanyaggal látta el sejtjeit, mint oxigénnel így hiába volt túlterhelt minden sejtje éltető táplálékkal, többletenergiát nem nyert belőle. A tudata mélyén érezte azt is, hogy Alex terve nem sikerült. Érezte, amint teste megkönnyebbül és lerepül róla a súly, de mozdulni továbbra sem tudott. Levegőt is nehezen kapott, fuldoklott, de hang nem jött ki a száján, csak egyfajta szörcsögés. Éltető energiát érzett átsuhanni teste felett, ám ez mindenhol csupán pillanatnyi erőt adott, de nem annyit, hogy meg tudjon mozdulni. Nem érzékelte teste egyes pontjait, mint máskor, de még mindig tudatánál volt annyira, hogy érezzen egy kezet siklani magán. Sikoltani akart, mert úgy gondolta Alex tért vissza, ő tapogatja. Csak nagyon lassan tudatosodott benne, hogy Tivadar hangját hallja. Meg akart mozdulni, megfordulni, a gyönyörű szemébe nézni. De nem volt rá képes. Nem tudta mennyi idő telt el, mikor érezte, hogy megfordítják. Ki akarta nyitni a szemeit, hogy lássa a napsütést. Tudta, hogy a nap szépen világít és azt is, hogy nem nyithatja ki a szemét, mert az már nyitva van, mégse érzékelte a fényt.
„Hol vagy? Miért hagytál el?”– szólongatta magában az őrzőjének kinevezett gyönyörű szempárt és a fejében kisvártatva meghallotta a hangot. Nem tisztán érthetően és elég zavarosnak tűnt, mikor ezt hallotta: „Itt vagyok. Veled vagyok! Nem mehetsz még el! Ne hagyj el!”
– Sajnálom – gondolta a lány. – Látod? Még neked is gondot okozok csak. Hagyj elmennem kérlek! Gyere velem inkább arra a csodálatos rétre. Ott annyira szép minden és senki sem tud bántani!
„Itt vagyok! Vigyázok rád! Szeretlek, csak ne hagyj el! Szükségem van rád!”– hallotta e mondatokat a fejében a lány, mintha víz alól szólnának hozzá. Azt sem tudta már eldönteni, ki szól hozzá. Talán az a gyönyörű szárnyas cica? Vagy Tivadar? Igen, rá is gondolt és nagyon fájt neki, hogy nemsokára itt kell őt hagynia. Vajon Tivadar mennyire bánja majd? Egyáltalán eszébe jut majd ő, miután nem lesz? Ugyan! Hisz ez a gyönyörű férfi száz sokkal szebb nő közül választhat magának. Eddig se kellett neki. Nem udvarolt igazán, bár sokszor látott vágyat a szemében. Azok a gyönyörű szemek néha annyira csillogtak, hogy Lídia olyankor többet, sokkal többet vélt kiolvasni belőlük. De nem hitte el, hogy az szerelem lenne. Próbálta bebeszélni magának, hogy az csupán sajnálat, de a szívét nem tudta erről meggyőzni. Ő maga is többre vágyott, de megakadályozta az első lépés megtételében a tudat, hogy ő haszontalan, nem szép… Csak egy ilyenre lett volna jó még Alexnek is, bár ezután biztosan félni fog csak tőle.
Lídia abban a pillanatban ájult el, amikor Tivadar lefékezett a munkahelye sürgősségi ellátóhelyén. Egy team már készen állt a fogadására. Az ügyeletes orvos, aki nemrég váltotta le kollégáját a szokásos hangján közölte: – Köszönöm. Innentől átveszem.
– Nem veszel te át semmit! – förmedt rá Tivadar szokásától eltérően annyira dühösen, hogy kollégája még ellenkezni is elfelejtett vele pár pillanatra. – Menj innen! Ő az enyém! Az én betegem… – javította ki magát Tivadar, akinek ekkor jött meg annyira az esze, hogy átlássa a helyzetet, de nem volt hajlandó lemondani Lídia ellátásáról.
– Biztos, hogy ezt akarod? – kérdezte Kővári doktor a felelősségre és arra célozva, nemrég mennyire fáradt volt Martonosi doktor. Tivadar ekkor se látszott jobb állapotban levőnek, viszont sokkal-sokkal mérgesebbnek. – Nem hagynád inkább rám mégis? Kérlek, hagyd, hadd végezzem a munkám.
– Ő az enyém! – ismételte meg Tivadar elszántan, mire kollégája nem alkudozott tovább. Engedte ellátni Tivadarnak, de vele maradt és minden lépését nyomon követte. Nem talált azonban hibát az ellátásban és miután úgy látta mindent megtettek, amit ebben a helyzetben megtehettek, ismét barátja irányába fordította a figyelmét.
– Gyere, meghívlak egy kávéra. Itt most csak ennyit tehettünk, de ne aggódj. Jó munkát végeztél és biztosan nemsokára magához tér.
– Itt akarok lenni amikor megtörténik – közölte Tivadar az ügyeletes orvossal. – De egy kávét köszönettel elfogadnék – nyújtott ezzel a gesztussal békejobbot. – Ne haragudj, hogy elvesztettem a fejem, de…
Kővári doktor csak ekkor engedett meg magának némi humoros megjegyzést.
– Hát barátom, nincs harag, de ne jelentkezz most semmilyen szépségversenyre. Ha látnád magad… Mindjárt küldöm a kávédat.

Erre az időre sok érdeklődő nővér és a szülészet néhány orvosa is ott téblábolt a kórterem előtt, ahol elhelyezték és ellátták az ájult lányt. Egymástól kérdezgették, hogy mi történt, de senki nem tudott semmit.
Mindaddig nem, amíg egy mentő nem érkezett, aki Jutka nénit szállította be. Az idős hölgy amint a kertben rosszul érezte magát úgy gondolta, ha lefekszik pihenni, majd túl lesz a fájdalmain. Álmában érte a halál. A mentősök már nem tehettek semmit, csupán beszállították. Azt viszont állították, hogy más sérült nem volt a házban így, bár értesítették a rendőröket, a kaput visszazárták, hogy ne hatolhassanak be illetéktelenek. Nem sokan ismerték Tivadar idős barátnőjét, de aki mégis vendégeskedett olykor a házban, mikor ő jelen volt, vagy akárcsak evett a nő főztjéből megrendülten fogadta a hírt. Mindenki sajnálta persze, mert egy ismerősük, munkatársuk barátja volt ő, de egy halálesetet ők amúgy is jobban át tudtak érezni, némelyeknél.
Sokan azt gondolják, hogy az orvosok, ápolók, ápolónők és bármely kórházi dolgozó érzéketlenebbé válik egy-egy ilyen hírre, hiszen ők naponta néha többször is találkoznak hasonlóval. Csakhogy ez a nézet nagyon is téves, mert aki az egészségügyben akar dolgozni és hivatásának érzi, az a segítségnyújtásra esküdött fel és azt is tartja az igazi munkájának. Egy haláleset a sikertelenség érzetét kölcsönzi mindegyikük számára még akkor is, ha nekik semmi közük nem volt az elhunythoz, mert talán kapcsolatba se kerülhettek vele. Ezért érezték át a munkatársak jobban Tivadar fájdalmát és ezért tiltotta meg az ügyeletes orvos, hogy a többiek tájékoztassák erről a kollégáját. Meghagyta nekik, hogy ameddig Lídián nem tapasztalnak javulást, nem szólhatnak neki a tragédiáról, látva milyen rossz bőrben van a srác, aki annyira a szívén viseli a lány sorsát. Az érkezéskor történt jelenetnek hamar híre kelt és ebből mindenki sejtette, hogy Tivadar nem csupán orvosként aggódik Lídiáért. Azt senki sem tudta, hol lehet a kertész, még a hamarosan kiérkező rendőrök sem, akik Tivadart keresték. A férfi még az ő kedvükért sem volt hajlandó magára hagyni a még mindig ájult Lídiát, bár annak sokat javult az állapota, mert az izomlazítók és infúziók már hatottak. Arra hivatkozott, hogy mint orvosának muszáj jelen lennie, amikor a lány magához tért, amit viszont nem tudott pontosan senkise. A rendőrök már tudtak arról, hogy a lányon kívül még mivel kell majd szembenéznie az orvosnak, ezért nem tették neki szóvá, hogy rá kellene bíznia az ügyeletes orvosra és az ápolókra. Inkább beleegyeztek abba, hogy a lány kórtermében röviden tájékoztassa őket arról, hogy mi történt és mikor elmondta nekik mit tapasztalt, és mit tett, hozzátéve, hogy ennél többet ő se tud. Elkérték még a kertész adatait, aztán megköszönték a közreműködését és megkérték, hogy a lehető leghamarabb hívja fel őket, amikor már otthon lesz, mert felkeresnék őt a jegyzőkönyv felvétele miatt, vagy ha neki úgy kényelmesebb bent a rendőrségen is írásba foglalhatják a tanúvallomását.
Lídia lassan tért magához a mindent elborító sötétségből. Igazából ő maga se tudott róla, hogy sötétben volt, vagyis teste-lelke nem bírta a feszültséget tovább és elájult. Ez nem az a fajta gonosz sötétség volt, amit Alex teste alatt érzett átáramlani a férfiból, hanem egy jótevő sötétség, ami megkíméli a testét egy sokkal rosszabb, erősebb fájdalom érzésétől. Az orvosok sem szimpla ájulásként diagnosztizálták nála az állapotát, mert egy sokkos állapot mégiscsak több, mint egy ájulás, bár utóbbi is lehet ijesztő. Szerencsére azonban nem tört el semmije és pár zúzódással megúszta testileg. Az viszont nagyon is megviselte lelkileg, hogy ismét majdnem arra a rétre került, ahol ugyan annak idején jól, sőt csodásan érezte magát és egyik része vágyott is visszatérni oda, egy másik része viszont mást szeretett volna. Az a más pedig Tivadar szemének csillogása volt. Egy pillanatra azt hitte álmodik, mert amikor fáradtan, elgyötörten kinyitotta a szemét éppen ebbe a szempárba tekinthetett. Sajnos azonban Tivadar szép szemében most nem vágyat látott, csupán aggódást és félelmet.
Vajon mitől kell félnie egy ilyen csodálatosan szép, erős, okos férfinak? – kérdezte gondolatban önmagát, miközben visszacsukta a szemét. Abban a számára még mindig csodás tekintetben azonban némi fájdalmat is látott. Hirtelen emlékezett arra, hogy Alex után nemsokára Tivadar hangját hallotta, és őt érezte maga fölött, ő vitte erős karjaiban az autójához és adott neki egy injekciót is, meg bepakolta az autó hátsó ülésére… Na eddig tartott az emlékezete. De ha Tivadar mentett meg biztos meg kellett küzdenie Alexszel – jutott eszébe és erre alapozta a fájdalmat a tekintetében. Csak nem sérült meg miközben érte küzdött? – ijedt meg és ismét kinyitotta a szemét, de most az övében volt az a félelem, ami Tivadaréból időközben eltűnt.
Igen, Lídia ismét nagyon megrémült, mert féltette a férfit, akit szeretett. Ő már régen tudta ezt, de azt nem, hogy igazából nem volt küzdelem, mert amikor megmentője elhajította Alexet, mint egy papírrepülőt, azzal vége is lett a küzdelemnek.
Azt az Alexet, aki nemcsak kertésze volt, hanem nála testalkatra zömökebb, súlyosabb és kinézetre is mackósabb. Ugyanazt, aki Tivadar kertésze és egy ideig haverja is volt. Tivadar nem Alex ereje és kertészeti tudománya miatt alkalmazta a férfit, hanem mert pár éve elveszítette az állását és az orvos megsajnálta. Kapóra jött neki, mert Judit akkortájt kezdett betegeskedni, így őt tehermentesíteni tudta kissé.
Alex emiatt is nem mert senki szeme elé kerülni, így törött karja ellenére bujkált, bár iszonyú fájdalmat kellett kiállnia. Haza nem mehetett, mert tudta, hogy a rendőrök otthon fogják keresni először. Tisztában volt azzal is, hogy rendőrségi ügy kerekedik belőle akkor is, ha Lídia mégse akarna, vagy állapota miatt nem tudna feljelentést tenni, mert Tivadartól hallotta, hogy a klinikának kötelessége minden erőszakos cselekménnyel hozzájuk került személy esetén értesíteni a rendőrséget. Abban biztos volt, hogy a doki bevitte a lányt kivizsgálásra, bár nem tudhatta, hogy ő mekkora kárt tett a lányban. 
Egy parkban húzta meg magát, kezét bebugyolálta és rettenetesen félt. Volt is oka a félelemre, mert ha ezt megtudja a neje, nem lesz elnéző iránta. Tivadar és Lídia miatt is bűntudata volt, mert mindketten jók voltak hozzá. Igaz, hogy ő már akkor vágyott a lányra, amióta odakerült a házhoz. Ezt egy alkalommal tudomására is hozta a lánynak, de Lídia akkor kedvesen utasította el és tudta, hogy nem mondta el közeledését sem Juditnak, sem Tivadarnak. 
A legnagyobb félelme mégse ezek miatt volt. Önmagától ijedt meg, hiszen ez előtt sose gondolt ő erőszakkal megszerezni magának egy nőt, pláne sose gondolt arra, hogy bárkit megöljön. Amint a kemény talajon magához tért rögtön eszébe jutott, hogy mit akart tenni, de ezt még elintézte volna azzal, hogy vállalja a felelősséget hirtelenségéért, de ami miatt igazán megrémült az a gyilkos düh volt, amit sose érzett magában ezek előtt. Mintha nem is ő lett volna! Eszébe jutottak régi emlékek, amikor még kicsi volt és a nagyobb fiúk megverték. Ő hősiesen tűrte és akkor sem vágott vissza, amikor ő lett az erősebb és emiatt már nem mert vele kikezdeni senki sem. Igaz, hogy egyszer az iskolában egy pofont muszáj volt kiosztani az ellene hangulatot kelteni igyekvő srácok vezéralakjának, de onnantól szent lett a béke. Az a pofon se volt nagy, pedig velük szemben inkább érezhetett volna gyilkos indulatot, mind egy gyenge nő iránt. Mint most Lídia iránt. Most is maga előtt látta a lány megrémült képét, de most nem tudta volna bántani. Ám tisztában volt azzal, hogy mit akart tenni. Nem csupán megkapni akarta, el akarta pusztítani. Ezen tépelődött akkor is, amikor aznap este későn a rendőrök rátaláltak. Nem tanúsított ellenállást és a rendőrök emiatt csendben előbb a kórházba kísérték, ahol törött karját ellátták és csak utána vitték be előzetes letartóztatásba helyezni a rendőrségre.
Erre az időre Lídia és Tivadar még a kórházban maradt. A férfi nem volt hajlandó elhagyni a kórtermet, ameddig ő nem került szolgálatba. Egyáltalán nem ellenkezett, amikor az igazgató főorvos meglátva állapotát nem engedélyezte számára a munkát. Így ő is megfigyelés alá került és bevetve sármját a nővéreknél kiharcolta, hogy minden szabályt felrúgva egy szobában maradjon kedvesével, bár nyitott ajtók mellett, mégis kettesben.
Lídia amikor másodszor tekintett az általa gyönyörűnek tartott szemekbe elsőként az aggódását fejezte ki.
– Jól vagy? – kérdezte halkan a férfitól, de nem tudta többé lehunyni a szemét, pedig a feje továbbra is hasogatott és hányingere is volt. Nem akart azonban újra visszakerülni a sötétségbe egyedül e gyönyörű őrző szempár figyelme nélkül.
– Igen, köszönöm. Nekem semmi bajom. Te hogy érzed magad gyönyörűm? – érdeklődött a férfi még mindig aggódva. Egy sokkos állapotnak rengeteg előre nem látható következménye lehet. Lídia kikerülve a választ ezt kérdezte: – Miért hagytál magamra?
A férfi persze nem úgy értette a kérdést ahogy a lány. Lídia ugyanis arra gondolt, hogy amikor Alex elkapta nem védte meg az őrzője és időközben a lány a kettőt már teljesen összekapcsolta magában, hiszen ugyanaz a tekintet, ugyanaz a gyönyörű szempár… Az cseppet sem zavarta, hogy Tivadarnak nincs se szárnya, se macskás külseje, mert nagyon is meg volt elégedve a férfi izmos testével, erőt sugárzó külsejével, gyönyört ígérő ajkával.
– Dolgoztam és… Így is kicsit előbb indultam.
– Ne haragudj – kapott észbe és fájdalmában a fejéhez is a lány. – Hálátlan vagyok. Megmentettél. Megint. Én meg azzal foglalkozok csak, hogy miért nem jöttél előbb.
Tivadar elsiklott az utóbbiak felett és elmélázva a történteken eszébe jutott valami.
– Tudod… Itt a műszak vége előtt magam is kicsit rosszul lettem. Bár nem éreztem fáradtságot, mindenki szerint rettenetesen néztem ki.
– Te mindig szép maradsz – jegyezte meg szemét lesütve Lídia annyira halkan, hogy azt hitte meg se hallhatja a férfi. Ő azonban a lány minden rezdülésére figyelt és ezt is meghallotta. Természetesen jól esett ez a bók neki, de csak a lány sokkos állapotának tudta be. Elengedte azonban a füle mellett e bókot és így merengett tovább hangosan. Nem tudta miért fontos számára, hogy Lídia is hallja.
– Annak ellenére, hogy tényleg szarul néztem ki, nem ez aggasztott. Eszembe jutottatok. Úgy éreztem mintha baj lenne veletek. Nem! Tudtam, hogy baj történt otthon és rohantam haza, hogy lássam minden rendben van-e, de már útközben tudtam mi történik. Fogalmam sincs honnan. Érted? Mintha láttam volna… Mintha láttalak volna kívülről téged és Alexet, de nem tudtam biztosan hol vagytok. Majdnem eszemet vesztettem úgy vezettem hazáig, mint egy megszállott. Tudod… Elég sok furcsa dolog történik körülötted én mégis szeretlek. Egyszerűen nem tudlak nem szeretni. Erre akkor jöttem rá, amikor Alexet megláttam fölötted. Én… Én… – elcsuklott a hangja. Nem tudta mi történik vele. Mindaddig nem tudta, míg meg nem fogalmazódott magában a kérdés.
– Hogyan szerethetlek ennyire, mikor alig ismerlek? Amióta megláttalak szeretlek, de féltem bevallani. Gyönyörű vagy és… Azóta sokkal többet tudok rólad. Kedves is vagy meg minden, de… Sajnálom. Nem lenne szabad éppen most ilyennel terhelnem téged. Ne haragudj – mindezt a lány fölé hajolva annak szemébe nézve mondta, aki egyre boldogabban viszonozta a pillantását.
– Köszönöm, hogy mégse hagytál el – suttogta a lány, majd hangosan és érthetően folytatta: – Te is tudod, hogy nem vagyok szép. Semmi rendkívüli nincs rajtam. Bármelyik ápolónő szebb itt nálam. Csak te láthatsz szépnek. És én ennek nagyon örülök, mert én még azelőtt szerettelek, hogy megismertelek.
Ezt ugyan Tivadar nem értette, mégis óriási megkönnyebbüléssel és boldogsággal töltötte el ez a vallomás. Nem csupán a tartalma miatt, hanem azért is, mert mint orvos rádöbbent, hogy a sokk utóhatásaitól való félelme alaptalan. Lídia tud normálisan gondolkodni, érezni és nem kever össze dolgokat. Felismerte őt és az már csak hab a tortán, hogy még szereti is. Egy kis öröm az ürömben, mert ő időközben tudomást szerzett arról, hogy idős barátnője elhagyta őt. Ezt elárulni a lánynak még korai lett volna, mert tudta, hogy közöttük több volt, mint baráti viszony. Lídia anyja helyett anyjaként tekintett rá. Imádták egymást, mert az érzés kölcsönös volt.
– Annyira sajnálom, hogy így lerohantalak. Tiszta hülye vagyok! – kapott a fejéhez az orvos, mert ekkor az orvosi énje kerekedett felül. – Ilyenekkel terhelni egy sokkos nőt…
– Egyáltalán nem terheltél vele. Nagyon is jól esett, hogy megismételted – vigasztalta szerelmét a lány.
– Mi az, hogy megismételtem? Hiszen nem mondtam eddig sosem. Most is csak azért, mert annyira féltem. Féltettelek… Ha csak egy picivel később érkezek… Meg tudsz bocsátani nekem édes? – könyörgött Tivadar, most férfiként miközben két tenyere közé fogta a lány arcát.
– Nincs mit megbocsátanom. Vigyáztál rám és szeretsz. Most csak ez a fontos – mosolygott rá fájó feje ellenére is boldogan Lídia. – Azt se bánom, ha százszor ismétled el, hogy szeretsz. Én mindig is csak téged imádtalak – pirult el.
– De sose mondtam eddig. Csak most – erősködött a férfi, de nem engedte el a kellemesen lágy és számára oly kedves női arcot. Lídia megsimogatta a kézfejét. Élvezte a férfi erejét.
– De igen drágám, mondtad. Ott, amikor fölöttem álltál és nézted, eltört e valamim, akkor már mondtad párszor. Akkor azt hittem csak azért mondod, hogy vigasztalj, de most már elhiszem neked. Már nem mondhattad vigaszként, mert… Tulajdonképpen itt sem kéne lenned velem. Rég lejárt a műszakod.
– Azóta már elkezdődött volna újra – nevetett a férfi. – Csak a kinézetem miatt, na meg miattad engedélyeztek egy szabadnapot.
– Éppen ideje volt kedves doktor úr – mondta a lány igyekezve utánozni Jutka néni hanghordozását. – De ha már itt vagy és ennyire közel…
Tivadar ijedten lépett egyet hátra, mert ekkor jött rá, hogy az éltető levegőt vette el a közelségével a lánytól. Ma már sokadjára szidta meg gondolatban önmagát. Egy orvostól ez megbocsáthatatlan. Lídia viszont nem így gondolta.
– Ne hagyj itt, kérlek! Nem azért mondtam. Inkább puszilj meg. Hogy érezzem szeretsz. De csak egy kicsit, mert még fáj a fejem.
Tivadar szó nélkül teljesítette a kérést. Sőt! Túlteljesítette, mert a szerelme mindkét orcájára nyomott egy-egy puszit, majd a homlokához és ajkához is érintette a száját. A lány fejében kellemes hangon felmordult a macska. Összegömbölyödött és fejét elégedetten hajtotta mancsára. Lídia úgy érezte mintha a fény ismét kigyúlt volna a fejében és lassan szétterjedt a melegség egész testében. Kicsit utána is mozdult Tivadar testének, amikor az visszahúzódott. A férfi a vállánál fogva gyengéden visszanyomta őt az ágyra.
– Feküdj szépen! Még nem gyógyultál meg teljesen.
– Csak még egy puszit akartam – duzzogott a lány.
– De neked fáj a fejed – ellenkezett a férfi, bár minden vágya az lett volna, hogy megcsókolhassa.
– Kit érdekel, ha ennyire gyógyító a csókod – sóhajtotta a lány.
– Még meg se csókoltalak – tűnődött a férfi álmodozva.
– Akkor mire vársz? Ha egy puszid ekkora gyógyulást okozott, sokszor meg kell csókolnod, hogy gyorsan meggyógyuljak – mosolygott Lídia és csókra nyújtotta a száját. Tivadar nem késlekedett és majdnem reggelig folytatta szerelme gyógyítását.